Gyönyörű késő nyári idő volt. Nem volt nagyon meleg, hideg sem, és a szél sem fújt. A Tápió partján, fürdés után, barátommal Pittyával, szivarkákat sodortunk falevelekből, közepén, száraz fűvel. Nagyon vastag, legalább három igazi szivarvastagságúra tudtuk csak sodorni, házi füstölnivalónkat. Hosszú, zöld fűszálakkal tekertük körbe, nehogy szétessen. A felnőtteket utánoztuk, mert akkoriban szinte mindenki dohányzott a faluban. Az számított kivételnek, ha valaki nem. Furcsán is néztünk a nemdohányzóra, nem értettük, vajon ő, miért nem szívja. Gyufa mindig volt nálunk, így ki is próbáltuk házi készítésű szivarjainkat. Akármilyen rossz is volt, csak szívtuk, és néztük egymást Pittyával elégedetten, mert kicsit felnőttnek érezhettük magunkat, a füstölés által. Gesztikuláltunk is, ahogy a legnagyobb dohányosoktól láttuk. Akkorra már kóstoltam igazi dohányt is, és mondhatom, egy kicsit sem hasonlított rá, a mi szivarunk füstje. Egyszóval, borzalmas volt. Ücsörögtünk a parton és átadtuk magunkat a dohányzás illúziójának, álmodozva a felnőttkor szépségeiről. Hátam mögött lépteket hallottam, és megfordulva láttam, hogy legnagyobb ellenségem, Bangyi közelít, egy másik tanyasi gyerekkel. Nem mertem moccanni sem, mert Bangyi jóval idősebb volt nálam, és ha elfutottam volna, nagyon magamra haragítottam volna. A szivarkát eldobtam, és vártam mi történik. Pittya is idősebb volt nálam, de ő sem mert mozdulni, nehogy megharagítsa őket. Végül, megtört a csend. - Mi á *ászt csinótok itten, kis*éci. - Szegezte nekem vészjósló kérdését Bangyi. Általában így hívott, és egyből tudtam, már megint nem maradok ki valamiből, aminek verés volt a neve. Mi nem szóltunk semmit, csak bámultunk magunk elé Pittyával. Bangyi és a másik tanyasi gyerek a hátam mögött álltak. Ismét kérdezett legnagyobb ellenségem, de most már a tenyerével a fejem tetejére ütött, miáltal összegörnyedtem, és a törökülésből, kicsit oldalra ülvevártam a további fejleményeket, nyakamat behúzva és közben fejemet simogatva. Arról, hogy elfutok, szó sem lehetett, mert akkor kaptam volna csak igazán nagy verést. Egyébként is utolért volna. - Ággyó csák néki. - Biztatta a másik gyereket szaporán, Bangyi. Az a gyerek is jóval idősebb volt nálam, de ha csak ketten találkozunk, vele, már összemértem volna az erőmet. A gyerek közelebb jött, és mint aki jó tanuló, mosolygó arccal lehúzott egy nyaklevest. Én felálltam, mire ő megint pofon vágott. Ezt megismételte még párszor, és láttam Bangyi arcán az elégedettséget. Egyre jobban szégyelltem magam, mert nagyon megalázó volt, ahogy az a másik gyerek vert. Nem mertem visszaadni a pofonokat, mert féltem ellenségemharagjától, aki még a korosztályában is erősnek számított. Végül Bangyi megunta a dolgot és egyetlen csapással, a földre teremtett. Még rúgott belém egyet, és a másik tanyasi gyerekkel beszélgetve, nevetgélve elindultak hazafelé. Pittyával még beszélgettünk a dologról egy kicsit. Én megállapítottam, hogy ez a verés, a kisebbek közé tartozott, mert semmilyen komolyabbutófájdalmam nem volt.Már dél körül járt. Elindultunk hazafelé, hátha van valamilyen étel otthon. Mivel apám most otthon tartózkodott, így főtt ételre is számíthattam, mert arészére mindig kellett, hogy főzzön anyám. A házunknál elváltunk Pittyával, és már a kiskapunkban éreztem a finom főtt étel illatát. Apám a gangon állt, és meglátva engem, várta, hogy közelebb érjek. Még nem találkoztunk amióta hazajött, ezért oda mentem hozzá, hogy puszit adjak. A puszi, az kötelező volt, mert nagyon mérges tudott lenni, ha nem adtuk meg neki a kellő tiszteletet. - Csókolom. - Köszöntem neki illedelmesen már messziről. Nem várta meg, hogy puszit adjak, hanem mikor a közelébe értem, csak azt mondta. - Lehelj csak rám. - Már sejtettem, verés lesz, csak azt nem, mekkora. Egyből tudtam, Bangyiék hazafelé menet, beárultak apámnál, és azt is tudták, nem úszom meg szárazon, mivel ismerték az otthoni körülményeimet. Hát ezért nem kaptam tőlük nagyobb verést a Tápió partján. Nem akarták, hogy apám megsajnáljon, vagy valami egyéb dolog miatt elmaradjon az otthoni verésem. Ráleheltem. Édesapám megfogta a pajeszomat, és a ház bejárata, és a kiskapu között levő, orgonabokorhoz vezetett, miközben a pajeszom majd ki szakadt. Ennyit mondott. - No, válaszd ki azt a vesszőt, amivel ki szeretnél kapni. - Álltunk ott egy darabig. Ő a pajeszommal játszott, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy tudnék úgy állni, hogy ne fájjon annyira. Elengedte a pajeszomat, és miközben indult ebédelni, visszaszólt nekem. - Szólj, ha megtaláltad. - Ott hagyott magamra a fájdalmammal, mert most mintha jobban fájt volna a fülem mellett, mint amikor még húzta. Rettenetes érzések kavarogtak bennem. Biztosan tudtam, hogy nem úszom meg a verést. Apám soha sem viccelt, ha fegyelmezésről volt szó. Nagyon kiszámítható volt. Óriási nyugalma soha nem árulta el mire készül. Ez volt a legrosszabb az egészben. Hiába nézegettem a nálam is idősebb orgona sövényt, nem találtam megfelelő vesszőt, amivel szívesen kikaptam volna. Egyetlen fekete klott gatyában voltam, és hiába volt meleg, én mégis fáztam azorgonabokor árnyékában. Lestem az eldugott vesszőket is, még a bokor ágait is széthúztam, hogy jobban szemügyre vegyek egy-egy rejtettebb ágacskát, hátha mégis találok megfelelőt. Egy alkalommal, még be is másztam a bokor belsejébe. Mégsem találtam rá kínzóeszközömre. Őrjöngtek gondolataim, és csak a végkifejlet járt mindig eszemben. Csak miközben a vessző keresésével voltam elfoglalva, hagytak kicsit nyugodni aggodalmaim. Már lefelé tartott a nap, mikor egyre többet gondoltam a szökés lehetőségére. Egyre többet játszottam a gondolattal, elfutok. Egyszer már megtettem, de az utána következő verés emléke olyan fék volt, amit nem mertem kioldani. - Mé kínozod ázt á gyerékét? - Hallatszott anyám hangja valahonnan. - Majd most megtanulja, mit tehet és mit nem. - Válaszolt apám kimérten. - Verd még, vágy üsd ágyon. De né kínozzád órókik. - Szánt meg végre édesanyám. Hosszú csönd, és feszült vesszőkeresés után, egyszer csak megjelent apám. Határozott lépteinek hangja, már messziről a düh, és az óriási agresszió előszelének rezgésével töltötte meg környezetemet. Mikor megláttam, sikítva, bömbölve könyörögtem kegyelemért. Mindent megígértem volna, ha nem bánt, és ha kéri. Ahogy közeledett, úgy görnyedtem le a föld felé, hogy minél kisebb legyek, mert akkor talán a verés is kisebb lesz. Szerettem volna fejemet a föld alá dugni, ne lássam ezt a kegyetlen embert, akit úgy hívnak "édesapám". Torkom szakadtából ordítottam, könyörögtem hiába. Apám megfogta karomat, és a másik kezével letépett egy orgonavesszőt mosolyogva, mintha tetszett volna neki az előadás, amiben én vagyok a főszereplő, és aminek a félelem volt a rendezője. Hosszú percekig ütötte hátamat, és a testem minden részét. Az orgonavessző levelei, darabjai szinte auraként borították be a levegőt körülöttem, mígnem már olyan rövid lett, hogy hatását veszítette. Bal kezével az arcomba vágott. Ez volt az utolsó emlékem a verésből. Anyám, sírva törölgette arcomat egy vizes ruhával, és közben a fejemet puszilgatta, miközben sikoltozva ordította többször is, egyre halkuló elkeseredéssel. - Gyilkos! Később elmondta, legalább két percig eszméletlen voltam, és ő azt hitte meghaltam. Mikor lábra tudtam állni, bementem a konyhába, hogy vizet igyak. Egy fél literes korsó volt a vizes poharunk. Megmártottam a vödörben és kiittam mindet. Eközben apám az evéssel volt elfoglalva a konyhaasztalnál, mert lassan a vacsora ideje közeledett már. Letettem a vizespoharat és elindultam a kert felé. Anyám még utánam szólt. - Hová mész. - Apám azonnal rászólt anyámra parancsolón. - Haggyad, hagy menjen. - Hangja ellentmondást nem tűrő volt, így anyám már nem kérdezett többet.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése