Lassan kihal a Fajom. Haldoklik, fuldoklik a gondolatok sokasága sötét alagútban rekedve, s üresség árad csupán. A csend tátongó torkába vetem magam és élvezem, ahogy a semmi elragadja tőlem materialista világomat. A föníciai vagyonok illúziójával terhelt álmaim mára létjogosultsággal szelik ketté a mindennapjaim. Alattomos támadás ez az érvek s az érzelmek ellen. Balga szemfényvesztés azt hinni, hogy a jövő változást hozhat. A süllyedésünk elérkezett, lassan lavinává dagad. Túlsütött csirke hússzárasságára változtatja nyeletünk, melytől köpetünk véres s ízlelésünk sivár szarkasztikus szakadással fenyeget, tudatván, aminek el kellett jönni, az eme nemzettséghez már elérkezett.
Áporodott leheletek vágnak arcul, mikor tudatosul bennem, fogságban vagyunk. A nevetés is szárazan koppan ajtóm előtt, a kopogtató halott s a belépni áhító is haldoklik. Együtt fuldoklik a némasággal, együtt lélegzik a lélegeztető géppel, együtt hál a halál követével és csak annyit kér magának, amennyi jár, egy apró porszemet a mindenség tükörvizében.
Lassan kihal a Fajom. Útvesztőben állok, a közepén vagyok, mellettem állnak a még az egykor velem repülő hadak, kik valaha mertek álmodni szépséges fényeket és volt hitük. Más és más volt ez az áldás, ám nekik legalább volt. Ezért kerültek velem együtt egy oly kitenyésztett zsarnoki törekvés csapdájába, aminek sikerült kinevelni a tudatlanságot, meggyújtani annak lángját, szürke fényét büszkeséggé és fárosszá tenni a hétköznapokban. Lassú és könyörtelen gépezet indult el, mely módszeresen irtja a gondolatainkat és ez már nem csupán az E. A. Blair-i utópia rettegett része. Elindulunk, még mindig vergődünk, de már nem érkezünk meg soha sehová. Egyetlen állomás sem várja, hogy leszálljunk és elmondjuk, igen a szépség még létező, a gondolat naturája nem ördögtől való, nem a rideg agyfalak adják a biztonságot, nem az anyagi javak a lét értékmérői, hanem a természetünk legszentebb, legtisztább lénye s ideáink ölelő karjai. A glória, amit örökül hagyott egykor nekünk, mára töviskoszorút szőtt lelkünkre, mely nem engedi, hogy szabadon vegyük a légeket, mert attól fél leheletünk megnyitja a szemeket és ezzel együtt újra nyílik, újra virágot bont a föld, hol a vakok látókká, látók értőkké, az értők, érzőkké válnak. És elkezdődik az áhított változás, mikor mindenki megérkezik a ponthoz, ahová valamennyien tartunk. Hisz kutatásunk tárgya mindőnknek ugyanaz, csupán a felé vezető szerpentin az, mi utunkat oly változatossá, széppé, ám épp ezért nehézzé is teszi, mint kezdődő monszun apró patakjainak csendfolyamát s bizony ettől fél.
Lassan kihal a Fajom. Önelégülten veszi tudomásul, hogy nyert. Én főmet hajtva, széttárt karokkal, némán adom meg magam a rám írt sorsnak, miközt az bőrömbe vájja újabb és újabb üzenetét.
„Kapaszkodjatok még az arcba vájt karmokra, akasszátok gondolataitok a szembe mélyesztett kovácsszögekre, s ha bentebb tolulva a koponyacsontot is megkarcoljátok, ne is foglalkozzatok vele. Tovább, előre a híg velőbe másszatok, mert nem nyugodik. Még mindig ellenünkre tesz, gondolkodik, álmodik, ír, üzen, dalol, még ha a halál kínjait nyögi is, tovább gagyog! Hát nem értitek, veszélye van, éget a lángja! Irtani kell e fajt, mely kinyílhat, mint mezőn az a lila virág, mit már gyermekként is tapostunk és zúztunk, mert féltünk, ám magunk bátornak hittük!” – ez áll most testembe vésve.
Hit kellett? Mindent megadott nekik, hogy elvehessék tőlünk a napot. Hogy elragadhassák mellőlünk létünk csüggedő korongjának legutolsó létsugarát is. És lassan, lassan rá kell ébrednünk, minden megvívott pástharc, minden otthagyott halottunk fölösleges áldozat volt, mert a sebeink eltakarták a valódi üzenetet, mely tényleg a bőrünk rostjain át szivárgott hozzánk, de zengő érchangjainkon távozott és azt vesztettük el a csatáinkban, ami soha nem lehetett volna e nélkül övé, a lelkünk.
Nem, ő nem törhette meg velünk a csendjét, mert mi kárhoztattuk önmagunk némaságra. Mi magunk tálaltuk kebelünkbe rejtett zigótánkat élelemként elé és mi magunk fektettük torzónkat áldozati oltárára, hogy hasíthassa mellkasunk s téphesse szívünk.
Ám lassan majd talán ébredezik generációnk még megmaradt magja, hiszen tiszta forrás vize érte, mely oly virágokat fakaszt haldoklóink elmúlásának cseppjeiből, miket nem lehet csak úgy eltiporni, mert sziklaként állnak fel előtte, mégis ha kell lágyságuk simító támasza lesz az új sarjaknak. Ám óvott lélekgyermekeink nem hadakoznak, nem viaskodnak majd, mint egykoron eleik tették. Ellenben a szépet mutatják s helyezik a mindeneknek elébe. Az ő bőrükbe vésett üzeneteit lenyúzzák, lábaik elé helyezik, ha kell, hogy újra láthassanak. Lélekillatot árasztanak, hogy haragoknak, harcoknak dögillatát elvegyék. Életképük aranyló lesz majd, mert hiszem, szeretettel közelítenek.
Reméljük, talán nem utópia ez is, mert ha mégis, akkor lassan tényleg kihal a Fajom
Kőhalmi Levente
Hatalmas igazságot írsz le! Nem is gondolunk bele abba, hogy ez valóban így lesz, már pedig én úgy hiszem, itt élünk az apokalipszis torkában. És gyönyörűségesek a szavaid, képeid, szókapcsolataid: hömpölyögnek, áradnak, zúdulnak, miközben mégis egyre sürgetőbben kérnek.
VálaszTörlés"Ám lassan majd talán ébredezik generációnk még megmaradt magja"
VálaszTörlésÉn bízok benne, hogy így lesz, talán még nem késő. Gratulálok az íráshoz!
"Balga szemfényvesztés azt hinni, hogy a jövő változást hozhat. A süllyedésünk elérkezett, lassan lavinává dagad."
VálaszTörlésIlyenné lett az ember.