Márványlélek

Száz éve már, hogy hószínű alakja
Ódon súllyal állt a városi téren,
Fehér ajka sohasem nyílt szavakra,
Lélek nem szikrázhatott a szemében.

Sürgő szellemmel csiszolgatták egykor,
S élettel eme márvány-költeményt,
Míg lélegzett élő mása, ama kor
Keble dagályként hullámzott, melyben élt.

Mígnem egy lüktető, lelkes éjjelen
- Egy baktató lélek sétája során -
Átölelte őt a sötétlő téren,
Lelkéből láthatatlan szikrát ontván.

Ködpuha lett e tárgy, szinte szerető,
Rideg szeme oly révedő, oly kóbor;
S ijedtséggel látta a járókelő,
Ahogy megelevenedett a szobor.

Sikolyok tüskéje szóródott bele
A némaság leheletnyi fátylába,
Felszakadt a Rémület sötét sebe,
S rögvest elmenekült az éjszakába.

Ólmos szárnyú lábai a szobornak
Hirtelen fuvallatkönnyűvé váltak,
Fejében csak dobogott a gondolat,
Érzelmei csakis utána vágytak.

Régi varázs borzongató érzése,
S újjászületés pőre pillantása,
Hasított e bús, félig-egész lénybe -
Kinél nem lehet soha nagyobb árva.

Futkosott előre, akár a hideg,
Szerelmesnek szárnyakkal hintett hátán,
Immár nem volt mord tekintetű, rideg
A lélektelen lelkű, merev márvány.

Kézen fogva egy hús-vér halandóval
Pillantotta meg életre keltőjét,
Kibukott a Tárgyból egy könnyes sóhaj -
S az Ember durván fogta társa kezét.