Őszinte őserő

Most még nem érinthető arcod

Ősi istenszobrok szemén ragyog fel,

Messzi álmokból ismerős hangod

Csak a végtelenség suttogja el,

Szederfürtjeid alatt a homlokod

Szobor-méltóságú értelmet sugall,

Letűnt tudást habkönnyűn kortyolod

Szemeddel, mi fényév-gyönyört fuvall.

Csupa festészet ajkad szépsége,

Ahogy formál csiszolt szavakat,

Melyeken túlmutat léted lényege,

S tekinteted még azon is túlhalad.

Éneked a szenvedély hatja át,

S a legihletőbb, őszinte őserő,

Ha feltárod lényed szelídebb ajtaját,

Majd tudásod dala lesz csak zengő.

Most még nem érinthető lelked

Végigsuhan kavargó éjeken,

Mely ha egy nap alakot ölthet

Végtelenebb lesz, mint a Végtelen.