Kőhalmi Levente: November 6.

Állandósuló félelmeim életem sodró forgatagára is kihatnak. E rosszérzet mára már rettegéssé vált. Zajmasszává mosódik össze a háttérzene, és a tömegek felzúduló moraja. Nem ismerem eredetét, nem is tudatosul, csupán érzem...
Érzem, hogy közeleg valami. Vajon állati ösztöneim sejtetik a szilaj szicíliai jövőt, vagy testem rostjai adnak e jelet idegeimnek? Nem tudom.
Most először rettegem igazán halálomat. Állandóvá vált a nyomás, s egyre gyakrabban szédülök meg. Arctalan üvegbohócok nevetését hallom. Dühömet zúdítanám rájuk, de köti még testem – eszem. Veszettséget érzek lelkemen, és csak dühöt látok, ha a tükröt nézem.
Látnok vagyok csupán, de úgy érzem, megvakultam.
Eme egyre torzuló létben régi istenségekhez fordulok, örök bánat művészei ők. Testemre jelet festenek, s fénnyel árasztják el a teret, melyben rothadás édesen fanyar illatát falják, nyomorra éhes érzékszerveim.
Mit tehetnék?
Rángatózó idegszemmel ébredek, minden sötét éjnek hajnalán, mikor az árnyak még mosolyogva ijesztgetik az élők sokaságát. Homlokomra fellegránc költözött, verítékem árokként vezeti tova, s ha megárad, mint őrült sós folyó, gátat szakítva csapódik szemembe árja, s sóleve marja borús éjen lencséimet.
Fulladás jön eztán, elnehezült mellkassal írom alá az elém helyezett szerződéshalmokat, életet adok életért cserébe. Félem, tisztelettel figyelem már elmúlásom erejét és hatalmát.
Mozaik húscsomó kúszik, simul most hozzám, hernyótestével simítja végig arcom.
Újra felriadok! Két kézzel ragadva meg fejem, rémülten, fuldokolva ülök fel. Ziháló mellem súlyos szusszanat folyamot lök a nyomasztó éj árnyfonatai felé. Halk sírásom, neszezve fojtogat, miközben a mellettem szunnyadozó, életértelmet sugárzó test, egyenletesen issza magába az éltető estillatot. Csoda fénye van, mégsem látom. Bőrének pőresége, nyárillata megnyugtat, s életnek nehezékét adja vissza nekem
Félmeztelen borzadálytestem, nyirkos hálával döntöm hátra, éhes lelkem szerelmet követel szívemtől. Gyengéd ölelést teszek hát magamon és élvezettel nézem távolodó lelkem ingerült remegését, rettegve hallgatom felharsanó nevetését.
Unalmas esték vigyorogva várják e szánalmas emberi mocsokhalom kínjainak boldog záró képjelenetét.
Fénylő testem pihesúlya ólmok tonnájává válik, vér színe és bájos illata tölti meg üres szobám, titkos rejtekeit is megtalálja.
A nagy felfedezések éjszakája ez.
Egyedül porvázam fetreng most a padlók csendes menedékén, hörögve esdekel, legyen már végre vége, legyen minden újra csodaszép végre.
Mikor szorítása lazul e csodahalálnak, és a száguldó vér, újra oxigént ad nekem, hálám üldözi, üdvözli az égi jelet.
Torz madarak tépik testem, s hüvelyem bőréből előbújó borzadályférgeket. Hálámat várják, követelik, de őrült fájdalmat tesznek rám csupán. Ajándékuk aranyszalag köti át, ám képtelen vagyok kibontani a dobozát.
Ilyen szuvenír ez, testetlen, amorf lélek életajándéka, Viseljük hát büszkén, esetlen gyermeki gügyögéssel és boldog, őszintén őrült arcmosollyal.
Most darabokat szaggat ki testemből, majd lelkemből smaragdszín könnyeket csal elő. Véreknek hálójával átszőtt, átjárt szemem, medalionként viseli őket. A sorsom, és szívem fölött lüktet e könnyfűzér.
Szomorú kor köszöntött újra, megcsókoltam intésre emelt kezét.
Boldogságittas fájdalommosolyt tükröz tükröm, és bizony ezt tartja legnagyobb bűnömnek. Ragaszkodást követelt, mikor idegen koroknak lett nagy hatalma rajtam.
Aranybohóc vagyok, felemás könnyeim úsznak most ostobán velem. Furcsán sminkelt búarcom festéke megrepedt, és szemem őszinte kínt lövell az égre.
Összeokádva falamat lettem életem nyomorult kelléke, csupán hatásvadász poénokkal állok magam előtt. De romokban a színpad most, mert alattam romba dőlt életem, s amivé lettem, tetem.
Kevélységgel terhelt agyam átlebbent haldokló lényemen, löszfalakon kapaszkodok felfelé, de lecsúszok, s zuhanok vissza a jelenbe. Megfagyok, és üveges tekintettel meredek a végtelenbe.
Mellkasom zihál, szívem lassú kínnal zakatol, ismeretlen halál az, mely felém araszol. Bénult ajkaimról nyálfürt csöppen, általa írom életpadlód parkettájára szerelmem. Vágyom az éjt, vágyom a magányt, várom a csendet, a nyugalmat, s netán egy talányt...
Talán holnap, talán már ma eljössz hozzám, eljössz értem. Talán eljössz, hogy megkérdezd mitől féltem, eljössz, hogy megértsd mi voltam, mi vagyok, mi lettem, miért éltem...