Kőhalmi Levente: Iszonyat jött

Iszonyat-én jött! Mindenütt könnyek,
a pokol felé nyögök egy táncatört hölgynek
dalt, hogy lépje újra lépését, de mint megnyúzott tölgyek

túl sárga már burokban bőre ez eleven szülöttnek.

Iszonyat-fény jött! Megtépett, mint villám a fát,

látom, amint zöld lepel ellep egy halott anyát.

Halk hangon szólaltatom meg ez ősi orgonát,

nyöszörgve adja át éjemnek bánat-dallamát.

Iszonyat-tér jött! Üres, erős és húz,

mint sötétségben vérre vadászó éber hiúz,

áldozatként fénysugár alá fektet és lenyúz,

majd rámlel egy ősi talány, míly ostoba Andalúz!

Iszonyat-lét jött! Csillám hangon fülembe súgta,
miképpen lehettem oly vak s oly ostoba,
hogy születésemmel életterhet vetettem magamra,
eképp ítéltetve élők közt örök magányra.

Iszonyat-kép jött! Rám ordított vádlón,

hogy lépjek már át eme nyomorult váltón,

minek küszködök fetrengve a rideg padlón,

s minek, kinek írom még mindig fertelmes szövegnaplóm?

Iszonyat jött! Mosolygott, irtóztam mosolyát,

de félek, mert lehet, hogy megszerettem grimaszát,

mert szerelem szökkent szívemen át,

és esdekelve kérem e szerelem irgalmát.