Fenyők ürügyén

befordulsz lépkedsz a híd felé s látod
a mókus bohóckodik
mutatványától ring az ág
egy toboz lepottyan
te szemmel követed s látod amint
az éles kövön megpattanva
furcsa szögben fölröppen
majd landol a tyúkhúr között
kicsit gurul még aztán megáll

rosszul-szerkesztett emberfüled
nem hallja amit a patak üvölt feléd
hogy néhány méterre tőle
tábort ütött a halál
s éles tépőfogakkal szaggatja
a remény utolsó szirmait

rálépsz a hídra s eszedbe sem jut
a másik víz melyen mindenki átkel egykoron
melybe ezek a fenyők már derékig elmerültek
csupán a mókus és a madarak érzik
s mint süllyedő hajón rekedt utas
kabinról kabinra ők ágról ágra próbálnak
mind följebb húzódni

mert néhány tűlevél rozsdaszínre váltott
de ki észlelné ezt a csöppnyi változást
akár egy óriás mikroszkóp alatt is
ember soha
és a táj érzékeny műszerei nékünk ismeretlenek
hisz nem szoktunk mi az egyszerűhöz
minden dolgunk túlrendezett
lelkünk is fölsodort szögesdrótköteg
ezért csodáljuk (titkon) a víz-gyalulta
lapos követ melyet úgy épít a változás
hogy lecsiszol róla minden megmaradt fölösleget

e fenyők már saját röntgenképük csupán
mint ledörzsölt hímporú lepkeszárnyon
átlátsz az ágak között többé nincs titok
mikor eldőlnek a két hegy elfordul
nem tud odanézni és sikolt a föld
hiszen a fájdalomtól ökölbe szorítják
megmaradt gyökérzetük
mert éltek még kicsit
látod a csonkon gyantakönny fakad

az égbolt rájuk teríti hullazsákját
s hiányukba fönn a mindenség behömpölyög