Kétkedőn

Kétkedőn nézel, s én is így vissza.

A múlt már csak törött karjával integet,

ölelés helyett szóval szórsz magadra

éjjel, mint jólelkű kísértetek.

A szép gondolat csónakja feslett,

benne a csend gyanúsan forog,

az árboc körül leng, s hirtelen tettel

zászlót szaggatva rám vicsorog.

S elém úsznak szűk sikátorban

fénytelen, zord, északi szelek,

az életem bús árnyéka vagyok

csipkedem magam, tán felébredek.

Hol elől evezek vezetve magam,

hol csüggeteg lélekkel lemaradok,

s ha megérkezem, férfiú-részemről

emléknek egy kopjafát faragok.

Meginogtam, mint tapasztott sárfal,

az idő omlasztott lábad elé,

akadálynak, vagy épülni velem?

Nem tudom, nem látok visszafelé.

Sok, árva, csicsergő, jól lakott perctől

boldog volt ez a fészeknyi vályog,

az eresze alól költözve el

szürke hangommal, görnyedve állok,

mint vihar után a törek kalászok.

...aratáskor megértem lassan,

más jön el értem nem akit várok.

Szívem ajtaján aprócska tábla,

ne hívj, ne kopogj, ne szeress,

nem merted igazán szeretni magad sem,

nyáron is tombol itt bent a kemény szél,

te rettegsz a vihartól! A Napba nevess!