Sorok, sorsok

Az OTP-ben jártam ügyeim intézése okán. Hosszasan készülődtem, mert előre tudtam, hogy az én bajom megoldása ma sem lesz gyorsabb, mint amit az előző napon tapasztaltam. Annál is inkább, mert a tegnapi nap be sem tudtam fejezni azt, amiért mentem.

Az embernek rendszeresen adódnak ügyei hivatalos helyeken. S mivel többségük időigényes, várakozás közben bőven lehet bámészkodni, míg ránk kerül a sor. Az emberek érkezési sorrendben tépdesik a besoroló cédulákat, aztán a gép sorban, egymás után odairányítja őket az aktuális ablakhoz, ahol megnyerően udvarias kiszolgálásban részesülnek. Ha sorra kerülnek. És, ha szerencséjük van.

Itt, ebben az OTP fiókban erre mindenki bizton számíthat. Addig pedig, amíg várakozik, minden ember kész tanulmány. Már maga az külön megfigyelést érdemel, ki, mivel foglalja el magát várakozása idején. Mennyire toleráns? Van, aki rejtvényt fejt, mint én többnyire. Vagy olvas. A nyugdíjas néni, akinél otthon nyilván hűvösebb/melegebb a helyiség, mint itt, azonnal türelmetlenné válik, s úgy viselkedik, mintha hangyák rajzanának az ingében, amint várakozni kényszerül. Olyan is akad, aki élvezi, neki vetkőzik, és nézelődik. Sokfélék vagyunk.

A magam részéről szeretek ilyen helyekre járni. Elegáns, halk, disztingvált környezet, és ha nem vagyok rohanós állapotban igazán megnyugtató a légkör.

Ma türelmes voltam, mert olyan előzékenyek, és készségesek voltak a hölgyek korábban, hogy úgy éreztem, ide kéne járni a magyar lakosságnak lehiggadni. Amíg ők telefonálgattak az ügyemben, kedvemre nézelődtem. A mellettem elhelyezkedő családon az első pillanattól érződött, hogy türelmetlenül várják, kerüljön már végre az ő számuk a hívótáblára. Bizonyára sok elintézni valójuk lesz még az itt rendezetten túl is.

 Azt már nem figyeltem, mit intéznek, nem is akartam belehallgatni a tárgyalásukba, nem rám tartozik. Bekerült viszont a látókörömbe egy fiatal ápolt férfi, akinek a tartásáról lerítt, hogy roppant feszült állapotban van. Jól öltözött, piros pulcsis fiú, kék farmerban. Két keze a térdén, pontosabban nem rajta, mert legfeljebb csak érintette a nadrágját, vagy még azt sem tette, inkább rebbenésre kész állapotban várt a hívásra.

Tehát teljes idegrendszerével, előre dőlt teste minden megnyilvánulásával ugrásra kész állapotban várt az eredményre. Arra az eredményre, melynek megismerésére csak ezután lesz lehetősége. Az ő esetében nem azt éreztem, hogy tapintatos, simogató a csönd, számára idegesítő, őrjítő lehetett a várakozás csöndje. Így jelent hát mindenkinek mást az ő saját csöndje. Hm. Az arcán nem láttam semmi jelét sem izgalomnak, sem semmi másnak. Arra még tudott vigyázni. Csak a mozdulatai vallottak türelmetlenségről. Éreztem, hogy már szurkolok is neki, hogy választ kaphasson az ismeretlen kérdésére, amikor láttam, hogy nagyon lassan, elnyújtott testtel felemelkedik, és odalép a tisztviselőhöz, akinél a hívószámát átadja.

Már ahogyan leült, elhelyezkedett a széken, az a mozdulat is tele volt kétellyel, aggodalommal. Hanem a hír, amit kapott, nagyon rossz lehetett, mert széttárta két karját, s kitört belőle valami hatalmas keserűség, amelyből én csak annyit fogtam fel, pontosabban leolvastam a mozdulatából, hogy a családnak az lenne az utolsó fillérje, a megélhetése, amely nyilván nem érkezett meg. Széttárt karját még most is látom. Üres széttárt kar. Ijesztő!

Gondolom, ez a jóképű fiatal férfi egy óvatlan pillanatában feleségül kérte szerelmét, akinek akkor, ama bódult pillanatban azt suttoghatta, ne félj, amíg engem látsz! Itt van az én két egészséges karom, a megszerzett ismereteim, ezekből megélünk a jég hátán is! Nemcsak ketten, hárman is.

Meggondolatlan volt szegény, mert a korban, s a honban ahol élünk, felnőttfejjel gondolkozó ember ilyen döntést nem hozhat, hacsak nem áll mögötte akkora vagyon, mellyel még az unkáját is eltarthatja.

Lám, most mehet haza szerelméhez, akinek legfeljebb csak azt az ajánlatot teheti: Éhezz velem!

A tisztviselő valóban együtt érzőn viselkedett, de természetesen nem tehetett semmit, s mindenki, aki jelen volt, kínosan, kényelmetlenül érezte magát. S amint ott ültem behúzott nyakkal, beugrott elém egy kép, amelyet tegnap is láttam a televízióban, de már nem először.

Egy meghatározhatatlan korú asszony őrjöngött a tévé kamerája előtt, amely betolakodott a magánszférájába. Látnom kellett, hogy már nem is szégyenkezve, már a szégyent sem szégyellve, semmivel sem törődve, sírta, zihálta bele a képembe az ő nagy baját. Sorolta, hogy kétszázezer forintból él a sok gyerekkel. Az élelmiszerek árai magasba szöktek, már képtelen úgy beosztani ugyanazt az összeget, mint korábban. Már nem futja a pénzből másra, csak ennivalóra. Ő, aki eddig az utolsó pillanatig fizette a törlesztő részleteket, már nem tud fizetni sem fűtési, sem villanyszámla díjat! Felhalmozódott a tartozása.

De hát, a gyereknek élelem kell! Igen! A gyermeknek élelem kell! És otthon kellene! Meleg otthon! Most pedig jött az írás, hogy a jövő hónapban kilakoltatják a saját lakásából, amelyet már többszörösen kifizettetett vele a bank…..

Ezen a nőn látszik, hogy már tartósan nem tesz mást, csak sír. Tehetetlenül dörzsöli kipirosodott szemeit, keze fejével próbálja szárítani elapadhatatlan könnyeit, vonásai szétszaladtak, talán inkább apróra törtek, frizura a múltban lehetett, az öröm már messziről elkerüli, s csak a rettegés társul mellé.

 Hova lettek az örömteli napok, amikor karjába szorította az újabb újszülöttjét, akit, mert vállalni, rajongó szeretettel fogadni, mert meg volt róla győződve, hogy sok munkával ugyan, de fel tudja nevelni? És most ezeket a gyermekeket is magával rántja a semmibe, a bizonytalanságba! Hogy történhet ilyen nálunk?

Ugyanez a kérdés dübörög bennem is. Hogy történhet ez meg Magyarországon? Mi történt ebben a honban? Hol élünk most, ahol éhes gyerekeket küld aludni ágyba az anyjuk, sőt, ahol már ágy sem létezik, mert az ágyat útszélre lökte az erőszak, az otthonokat elviszi fejünk felől az adósság, s ahol büntetik azt, aki az utcán hál? És még keresztényi életről szaval, aki nem szégyelli kinyitni a száját! Szeretném emlékeztetni, a bölcs és mélységesen elégedett nyilatkozót, hogy Jézus pontosan az ilyen szegény gyerekekért emelt szót az Ige nyelvén, őket kérte maga mellé. Az ilyen gyermekek védelmében űzte ki a templomból a kufárokat. Az olyan kufárokat, akiknek a létszáma egyre szaporodik nálunk az utóbbi időben, s keresztényi hitről nyilatkoznak.

Miféle nép lettünk mi, hogy nem állunk ki magunkért, hogy nem teszünk egymásért, másokért, ahol az ember már olyan aljasul szocializálódik, hogy meg se hallja, meg se látja mások könnyeit! Megszokjuk a bajt, az elesettséget, a reménytelenséget. Átnézünk rajta, mint az üvegen. Mintha nem tudnánk, hogy ezután mi következünk! Most majd rajtunk néznek át!

Popper Péter írta: „Kell lenni valamilyen mértéknek, ami nem emberi mérték, hogy mit lehet megtenni és mit nem? Na, most, ha ezt elvágják, akkor nem marad semmi.”