Ágnesnek, a legtisztábbnak újragondolva

1.      Az Édesanya

1962-őt írt a Kalendárium. Egy nő ült üveges, fáradt szemekkel a konyhaasztalnál, s előtte szanaszéjjel dobálva, ziláltan meredt a semmibe a rengeteg családi kép. Némelyiken ő volt karcsún és fiatalon, ahogyan egy Glóbusszerű valamin üldögélt vagy egy másik pózban, abban, amikor még éppen nem hangzik el a Start! -, de a rajtvonalnál már pattanásig feszülnek az izmok és idegek. A konyhaszekrényből kést vett elő, s lázasan hegyezett.

- Sok ceruzára lesz szükségem, hogy mindezt megértsem - lüktetett az agya. Valamikor a Dóczyba járt, ahol fegyelemre szoktatták, így megpróbált lecsillapodni. Még azt sem nagyon vette észre, hogy fel kellene kapcsolni a világítást, mert egyre csak írt:

- Ez ki?

- És ez?

- Szürkület.

- Lopják a vizet.

- Temetők, sírok.

- Mama.

- Kisfiam.

Gyorsan gyarapodtak a kérdések és a képek hátulján a feliratok. Néha felzokogott. Csak így, egyszerűen, nem törődve azzal, meghallja-e valaki. Szülei ugyanabban az udvarban laktak, de különbejáratú házrészekben. Valaha nagybirtokosok voltak. Most itt éltek egy belvárosi utcában egymás hátán. Erősen szürkült már.

- Miért? - kérdezte magától a nő.

- Miért éppen azt a házat?

Tankok vonultak el lelki szemei előtt, s az az átkozott cső három napon át a ház lakóira szegeződött. Persze, a férje most sem volt otthon. Hírekért szaladgált, hogy aztán megírhassa, amit saját szemeivel tapasztalt meg. Ágnes pedig először csak nem evett. Talán a tejjel lehetett baj. A sok izgalom miatt hiába rágta az asszony aszott melleit, nem sok tápláló folyadékot tudott magához venni. Majd csak hevesen sírt, rángatózott, lázgörcsei voltak. A fiú is csak halkan nézte a szenvedést, s néha kérdezte meg csak a mamát, hogy ők mikor esznek már. Már liszt sem volt otthon. A krumpli is elfogyott. A gangon néma csönd honolt, a szomszédok is mind besötétítették lakásaikat, s csak végső szükségükben szaladtak ki a folyosóvégi mellékhelyiségbe. Hasítani lehetett a csöndességet és a némaságot. A földön az emberek hamuszínű arccal várakoztak, míg az égben az Angyalok megrendülten fújták fuvolájukat. A harmadik nap reggelére a víz is elfogyott. A tank még mindig a ház előtt állt és egyik pillanatról a másikra, mint ahogyan a nyári égen is váratlanul cikáznak át a viharfelhők, harsány lövések toporzékoltak a falakon pattogva és kérhetetlenül.

Az őszi szél 1956. november elejének faleveleit pergette, s színváltozásukkal együtt a naptár napjait is kérhetetlenül a fagyos leheletű tél felé. Néha nyikorogva zokogott fel egy-egy ajtó, vagy csikorgott fájdalmától egy elgyötört arcú kilincs.

A harmadik nap éjjele előtt már nem mozdult semmi és senki sem. Ágnes apró ujjacskái oly szorosan fonódtak a mama kézfejére, hogy az asszony önkéntelenül is elcsodálkozott az erő láttán. Még azt sem vette észre, hogy egyre szederjesebbek és hidegebbek azok az áldott, picike csodák...

A férfi hajnalban érkezett meg. Lódenkabátja megszaggatva, borostás volt és áporodott szagú. Először a fiú szipogására figyelt csak fel. Majd hosszasan nézte feleségét, aki egy halott csecsemőt dajkált, s a világ legszebb hangján énekelt neki egy régi dalt. A kenyér úgy zuhant ki kabátja belsejéből, mint a jegyzetei, bicskája és kopottas, életlen ceruzája.

***

Hat esztendővel később egy férfi lépett egy másik konyhába. Szerkesztői megbeszélésről érkezett, fontos értekezleten volt túl. Élete egyik legjelentősebb eseményének előszobájából sietett haza, mert főszerkesztővé nevezték ki.

Kilencéves fia az udvaron játszott. Az Édesapa megsimogatta az élénk tekintetű gyermek fejét, s megkérdezte tőle, hogy miért nem vette fel a kabátját. Hűvös, őszi este volt. Éppen szürkült már.

- Apa! A mami megint olyan... Tudod, mint akkor... Pesten. Én nem lopom a vizet, és a fia vagyok, ugye?!

- Persze, drágaságom!

- Akkor jó! Nem mertem szólni a nagyiéknak. Megint sírnának, s el akarnák vitetni tőlünk. De mi ugye, soha nem engedjük meg ezt?

- Nem, kisfiam! Sohasem.

***

Az asszony 28 éven át feküdt a pszichiátrián. Soha senkivel nem beszélt többet. Néha megetette az ablakpárkányra szálló galambokat. Nem fogta fel férje halálát két esztendővel a sajátja előtt, s azt sem tudhatta meg, hogy a kisfia mindössze két évvel éli csak túl őt. Mind a hárman egy sírban nyugszanak, csak Ágnes van ma is nagyon messze… De néha a föld alatt is érzik apró öleléseit, a Mennyek Országában pedig immáron végérvényesen egy családot alkotnak.

2.      Az Édesapa (Mi lett volna, ha élne még…)

Az óra átállítással kezdődött. Fásultan vette tudomásul, hogy immáron négykor sötétedik, lassan kihal minden, s valahogyan a karácsonyi reménysugár sem akart beragyogni az otthonába. Nem csupán a betlehemi csillag, de a három királyok is nagyon messze jártak.

Nem is foglalkozott az idővel, így ott hagyta a falon az órát a nyári időszámítással együtt, s egy idő után teljességgel lényegtelenné vált az is, mikor üt a feles ütő, noha még néhány héttel ezelőtt is imádta érces muzsikáját.

Betegségekből ki és beléjük vánszorgott, vagy csak menekült. Már kimozdulni sem volt kedve. Aztán egy napon úgy határozott, felmond a munkahelyén. Elég volt. Nem értették. Megbízható, pontos munkaerő volt, de ő tudta, hogy nem akarja azt a monoton, megsemmisítő napirendet élni, mint eddig. Sőt! Már semmi terve sem volt. A jövő nem számított, ahogyan a pénz sem. Ismerősei és családtagjai közül sokan megdöbbentek, de egyetlen ember sem akadt, aki az okokat kutatta volna. Miből fog megélni és felelőtlen... Ez volt a legtöbb, amit embertársaitól kapott. Amikor rokkantsági nyugdíjas lett, akkor bezzeg csalással vádolták, mert még csak a negyvenes éveit taposta. Azt, hogy valami fáj esetleg és az, hogy a CT- berendezéseket jobban ismeri már, mint a városka utcáit, ahol él, mindenkit hidegen hagyott.

A tejfehér köd és az utcai közvilágítás teljes hiánya döbbentette rá, hogy már aludni sem tud.

Éjjelente kitartóan addig nézte a semmit, amíg ki nem rajzolódott valamelyik bútordarab elmosódott képe. Reggel úgy ébredt, hogy pontosan emlékezett gyermekkorára és mindarra, ami valaha szép volt. Ez adott erőt ahhoz, hogy felkeljen.

Nem szerette a csöndet. Kaotikusan, de mégis rendezetten állt össze én-je, ahogyan az otthonában minden egyes helyiségben szólt valamilyen hang: a TV, a rádió, egy CD-lejátszó...

Soha nem ült le az internet elé, noha unokái miatt bevezette a kábeleket. Éles logikával kiszámolta, hogy sokkal olcsóbban kijön így a telefon és a televízió is, ha két év hűségnyilatkozatot aláír. Számlái rendezettek voltak és otthona is. A rendetlenségre megrögzötten allergiás volt, mert állandóan a végső pillanatot várta, amelyben a Nagy Kaszás mellett más is ítéletet mond majd. A Szentírást megfelelő passzusait is naponta olvasgatta. Mert egyszer fel kell ébrednie ebből a kábulatból... Végül mindegy, hogy hol, alul vagy felül, de a földön már sohasem...

Egyszer-kétszer túl sok gyógyszert vett be. Puszta szórakozottságból. Ilyenkor különösen izgatottá vált. Kért és nem adatott meg...

---

  - Nem értem a bátyám! - mondta egy női hang a férjének. Mindene megvan, s mégis állandóan siránkozik, noha azt tehetne, amit akar. A világ legszabadabb embere. Utazhatna, de nem. Körberajongják a nők, de ő csak ahhoz az egyhez hűséges még mindig, aki becsapta, szétdúlta az életét, egzisztenciáját, aki megháborodott, aki soha többé nem vett róla tudomást, akinek asszonytartást fizetett, és aki még a föld alól is irányítja!

  - Hagyd! Súlyos depressziós, hidd el! Ha jobb idő lesz, lemegyünk hozzá, s rábeszéljük, hogy jöjjön el hozzánk néhány hétre!

---

Karácsonyra az egész család beállított. Hívatlanul és váratlanul. Miután a férfi egy szomszédasszonnyal járt vásárolni, aki az a tipikus bespájzolós és akciófigyelő volt, nem hozta zavarba a vendégsereg, sőt még a gyönyörű töves ezüstfenyő is különös fényben ragyogott. Glóriája volt! Az eddigi szomorúság valami hihetetlen kozmikus erőt kölcsönzött a növénynek, s a csillagok porából és a ködből font kupolát a feje fölé…

---

Valamiért az adventi koszorút meghagyta. Még márciusban is meg-meggyújtotta rajta a gyertyákat, s egy régi évet idézett fel, amikor asszonyát temette. Tizennyolcadika volt és a viharos szél fákat csavart ki, s valahova egy másik sírra fújta a koszorút is, amelyen egyetlen mondat állt: „Örök szeretettel és soha el nem múló fájdalommal"... A feketébe öltözött, délceg férfi mindenkinek szemet szúrt. Egy idő múlva már köszöntek is neki, de ő csak biccentett egyet, a sírhoz sietett, majd a kúthoz, hogy friss vízbe tegye a tűzvörös rózsákat, azt az egyetlen szálat...

---

Az élete olyannyira eltávolodott tőle, hogy néha azt érezte, ez az egész csupán egy álom, amiből fel kellene ébrednie, mert ösztönei azt súgták neki, talán kitavaszodik egyszer. Ismét március volt. Tizenkilencedikére szólt az újabb CT-előjegyzése. Mindent utasítás szerint csinált, s türelmetlenül várta a vénás kontrasztanyagot.

  - Uram! Ébredjen! - távolról hallotta, ahogyan próbálták feléleszteni.

  - Gyere gyorsan! Leállt a keringése! -ordította egyik asszisztens a másiknak.

Ekkor találták meg nála az a szedett gyógyszerek jegyzékét, s közöttük azét is, amelyik végzett vele...

  - Istenem... Direkt tette! Tudta! Már messze jár...

Valahol a távoli éterben pedig újra megszületett egy mondat: „Kérjetek és megadatik."

---

Egy konyhai falióra elütötte a tizennégy órát, majd hatalmas puffanással zuhant le az angyalokkal díszített boltív alól, egyenesen a járólapok közé... Két hatalmas repedés maradt az inga helyén, s a folyosó két végére két sas gurult el... Immáron végérvényesen széthasadt az idő.

3.      Az Édesapa (A jelen múlt időben)

Anyósa és apósa előtt nem lehetett sokáig titkolni felesége állapotát. A nő egy szép napon egy kriszk- krakszokkal telerajzolt levelet hagyott, hogy azonnal vigyenek neki egy plédet, mert ő bizony a város legnagyobb temploma elé ül majd, és tudja ugyan, hogy fázni fog, de az emberek körülötte álarcokat viselnek… Bemennek egy házba, majd kijönnek onnan, de egészen más gúnyában, s egyfolytában azt a pillanatot várják, amelyben árthatnak neki.

A férfi olyan gyorsan futott a belváros szívébe, hogy egy maratoni futó is megirigyelhette volna, s bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartott. Felesége valóban kővé váltan olvadt környezetébe, s akárhogyan is próbálta bármiféle kommunikációra is bírni, nem jelzett sehogyan sem, a teljes apátiába süllyedve még azt sem észlelte, amikor a pszichiátriára szállították.

A válás nem ment azonnal és simán. Asszonytartás, gyermek elhelyezési per, mert a nő szülei is szerették volna felnevelni az élénk tekintetű fiúcskát, hiszen az ő vérük folyt benne, s végtelenül, már-már kísértetiesen értelmes volt.

Mikor a második felesége azt állította a férfiról, hogy kém – Ő maga a megismerkedésük pillanatában egy katonatiszt özvegye volt, s meggyőződéses kommunista. -, egyetlen pillanatig sem habozott, azonnal beadta a válókeresetet és 220 kilométerrel arrébb költöztek.

A harmadik asszony sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, többet veszekedtek, mint, amennyi perce van egyetlen napnak, de mégis kitartott mellette a huszonöt esztendővel később bekövetkezendő haláláig.  Közben ugyan alkoholistává lett és Magyarországon ő volt az első, akin életmentő műtétet úgy hajtottak végre, hogy művénákat építettek a testébe, de már ez sem érdekelte. A megváltást a fiától várta, de nem érhette meg, hogy az imádott gyermek beváltsa a hozzá fűzött reményeit. Egy hirtelen agyérgörcs után kórházba került, ahonnan nyolc hónappal később egyenesen egy sírba vitték a testét. Noha a bakacsinszínt oly annyira nem tudta elviselni, hogy néha neki is paranoiája támadt tőle, mert ha sírhantokat és gyászmeneteteket látott, Ágnes jutott csak az eszébe, s az sohasem, hogy mekkora tettet hajtott végre 1986-ban, mikor egy akkor ismeretlen költő versének leközlésére engedélyt adott egy bizonyos folyóiratban, s következésképpen az egész szerkesztőséget menesztették. Néha, gyönge pillanataiban Csokonai sorsán merengett: a kiűzetésen és a halálon, meg egy városon, amely nem fogadta be és pereken, meg Isten felszentelt embereinek természetén és a délibábokon… Ilyenkor a Főnix madár legendája adott neki csak erőt ahhoz, hogy éljen, hogy túléljen…

4.      A Fiú

A sír mellett álltam éppen, s a családom sorsán tűnődtem, mikor egy nénike mellém bicegett.

-          Aranyoskám! Csak nem a férje volt? Élt 39 évet? Mi történt? – kérdezte.

-          Hirtelen halál. Tetszik tudni, olyan, amit a Sors kiszab, ha valaki gyermekkorától két végén égeti élte gyertyáját, noha nem is tehet róla.

-          Hátsó fali szívinfarktus. – tettem még hozzá, s azonnal láttam, hogy nem néz már olyannyira buggyantnak, mint az előbb.

A férjem volt. Nem sokat tudok róla mondani ma sem. Mindhárom asszonyhoz ragaszkodott, aki valaha is nevelte. Még az áruló, besúgóhoz is. Gyermekként nagyon eleven volt, s nem is változtatott ezen a szokásán a későbbiekben sem. A gimnáziumból fegyelmi vétség miatt rúgták ki, mégis leérettségizett, csak sok száz kilométerrel arrébb. Az főiskolát éppen háromszor annyi idő alatt végezte el, mint mások. Mindenütt eltanácsolások kísérték az útját és tiltások. Szobrásznak készült, de az író édesapja nem engedte, hogy művésszé legyen, noha a művészet valójában egy életforma, s nem más. Nem voltak barátai. Gyanakodva nézte az embereket, miközben mindegyiket aprólékosan elemezte, akár egy pszichiáter. Egész életében csak óvta a szeretteit, s mindenkitől félt. Alig dolgozott valamennyit, mert egy másik főiskolán is diplomát szerzett. Szenvedélyesen szerette volna megismerni a világot! Imádta a természetet, a horgászatot, a nagy halakat, a tereket, a tiltott dolgokat, a gyermekét és soha nem feledte egyetlen testvérét, Ágnest, akinek sírját évente fotózta, s elképzelte – történetekkel és karakterekkel népesítve be környezetét -, milyen is lenne, ha élne, ha testvére volna, mert nélküle és hiányától csak egy magányos farkas maradt, amíg csak élt.