Három sík

- önvád

A rendelő előtt terepjáró fékezett. Jajgató fiatalasszonyt támogatott be férje. Utána tódult aggódó népes családja.

- Jaj, a karom, jaj a vállam! Megbénultam! Mozdítani sem bírom! Jaj, jaj!

Így jajveszékelt, s hangja úgy visszhangzott az egész épületben, hogy a szomszéd rendelőből ijedten dugta ki a fejét az ápolónő. Intettem, nincs rá most szükség, s vissza is húzódott.

Az asszony bal karjával szorította a jobbot, s égnek meredő szemekkel jajgatott. Volt valami hamis, valami teátrális az egész jelenetben.

- Ne nyúljon hozzá! – kiáltott rám elhárítva a vizsgálatot.

Nem volt mit tegyek, kezdtem kérdezgetni, mikor kezdődött, hogyan, milyen jellegű a fájdalom, mozgatás, nyugalom, érintés miképpen hat rá, és így tovább? Nehéz volt a válaszokból valami értelmes dolgot kihúzni. Hirtelen arra figyeltem fel, hogy a gyerekére kezd panaszkodni.

- Az a hitvány kölyke!

Ekkor megértettem.

- És ezzel a kezével vágta pofon a gyereket? – kérdeztem szigorú arccal.

- Ezzel! – válaszolta dühösen.

- Akkor, most menjen haza, és ezzel a kezével simogassa meg a gyereket, és ölelje át! – mondtam határozott hangon.

- Ha nem múlik a panasza, jöjjön vissza! – kiáltottam utána, ahogy kiviharzott az ajtón.

Máig sem jött vissza…

- szerénység

Idős hölgy mesél az életéről, gondjairól, félelmeiről, küzdelmeiről.

Sokat szenvedett, alig úszta meg a háborút, férjét korán elvesztette, árván maradt két gyermekével nehezen élt.

- Dusenka, én nem jártam dolgozni, csak otthon voltam. Rendeztem a családomat, neveltem a gyermekeimet.

- Mostanában mivel telnek a napjai?

- Írom az életemet.

- Jaj, az nagyon jó. Elfoglaltság is, meg jó, ha az ember ki tudja magából írni a keserűséget. Könnyebb utána.

- Nehéz. Nehezen megy. Nem úgy, mint régen.

- Régebben is tetszett írogatni.

- Öt könyvem jelent meg eddig. Kétszer kaptam Állami Díjat is és most szóltak, hogy egyik könyvem ajánlott olvasmány az általános iskolában.

 

- félreértés

Julikámhoz mindig munka után mentem, úgy hat óra körül délután. Legtöbbször vittem neki egy kis uzsonnát vagy vacsorát, ha úgy tetszik, mert sokszor még órák múlva is ott ültünk az asztalnál, és csipegettünk miközben nagyokat beszélgettünk. Főleg én beszéltem. Egésznapi feszültségeimet így tudtam feloldani.  Egész álló nap erre a beszélgetésre készültem.

Az utóbbi időben többször is szembe mentem a bejárati ajtónál egy kifelé igyekvő, lezser eleganciával öltözött úrral. És ez nap, mint nap ismétlődött. Kezdett egyre kellemetlenebb érzéseket kelteni bennem ez a találkozás.

Mi ez?

Forró váltás?

Nyomott hangulatba léptem be a lakásba, és beszélgetéseink is döcögősebben mentek. Inkább hallgattam, s még az étvágyam is odalett.

- Valami baj van? – érdeklődött Julikám tapintatosan.

- Nem, semmi, csak fáradt vagyok – hárítottam.

Ma délután egy 10-12 év körüli fiúcska is volt az úr kíséretében. Rám köszöntek udvariasan, és én ugyan fogadtam, de meglepődve megkérdeztem:

- Ismerjük egymást?

- Ó, bocsánat! Még be sem mutatkoztam, pedig naponta találkozunk – és megmondta a nevét, amit nem értettem.

Én is megmondtam a magamét, de szintén csak úgy dörmögve, érthetetlenül, ahogy ez már nálunk szokás.

- Ő a fiam – mutatott gyermekre – és itt lakik a házban a leányom is, Julika. Őt persze már ismeri!