Kapolyi György: A kaptató

A meredek hegyoldal töredezetten is hatalmas sziklái között, kanyargott felfelé a girbegurba ösvény.
Hol felbukkant, hol eltűnt a sűrű aljnövényzet tengerében. Mérhetetlen volt a csend. A nap sugarai megtörtek a sűrű lombkoronák összefüggő tömegén, alig-  alig akadt rés, ahol be tudott settenkedni a síri homályban ácsorgó vastag törzsek közé.
A kapaszkodó, - csak így nevezték a faluban az utacskát, a hegy tetejére vitt fel, ahol egy sziklák övezte kis füves tisztáson, nagyon furcsa növények nőttek.
A falubeliek közül kevesen mászták meg a hegyet, de azt mesélték, hogy ezek a növények mintha lélegeznének, bódító leheletük, szorongást és félelemérzést okoz.
A kilátás viszont lenyűgözően szép volt, a ragyogó fényben ellátott az ember a horizontig húzódó erdőóriás  végtelenben tűnő határáig. Az élmény olyan érzéseket keltett, mintha lebegve úszna a szemlélő az erdők felett, lelkében közel került az éghez, valami bódult súlytalanság hatalmasodott el egész testén.
Aki feljutott a tisztásig, nem tudott többé szabadulni attól a megmagyarázhatatlan belső szorongástól, amit ott szerzett. Álmában gyakran látta a csodálatos virágokat, érezte élő és hideg jelenlétüket, azt a jéghideg figyelmet, ami belőlük felé áradt.
Akik voltak fent, vissza is jöttek, de nem voltak ugyan azok többé. Visszahúzódó, szótlanok lettek, kerülték a hangos társaságokat, éjszakánként gyakran kiültek a hold sütötte kertbe a ház elé, és ködös, élettelen tekintettel nézték a fehér fényben fürdő hegyet.
Ami megrémítette a falubelieket, hogy ezek a sógorok és komák, nagyon hamar, és látványos külsőségek között öregedni kezdtek.
Hajuk megfehéredett, és erősen ritkult, szemeik körül megszámlálhatatlan szarkaláb, arcaikon mély barázdákat karmolt valami, lesoványodtak, meggörbültek, már nem is emlékeztettek hajdani énjükre.

Már szinte minden éjjel a kertben ültek, és nézték a hegyet. Az ablakok mögül kileső kíváncsiak mesélték, hogy egy teliholdas éjszakán, úgy éjfél körül lehetett, ki- ki kertjében lassan felállt fa karosszékéből, merev tekintetét le sem véve a hegyről, mintegy álomban elindult felé.
Mikor a hegy lábához értek, ködszerűen áttetszővé váltak.
Mikor minden érintett odaért, elindultak felfelé a meredek ösvényen.
Lassan, kimért mozdulatokkal, de végtelen könnyedén haladtak, akárcsak a fő utcán mennének.
Aztán eltünedeztek a lombok között, a vastag sötétségben.

Erről természetesen az egész falu tudott, aki nem látta, annak elmesélték a leselkedők. Különös módon, a történtekről soha nem beszélt senki.
De sötétedés előtt, még a kocsmások is igyekeztek hazajutni, persze kitalált és halaszthatatlan teendőkre hivatkozva, és az óta, éjszakánként zárják az ajtót, és becsukják a zsalukat.
A vénasszonyok pusmogtak, hogy látták árnyaikat visszajönni, a holdfény világánál, lassan vonulva, meg megálltak a kertkapuk előtt.
Mindenki kinevette őket, és csak legyintettek rájuk.
De azért jól bezárkóztak alkonyatkor, volt, aki még a kutyát is beparancsolta a konyhába.
Mit lehessen tudni?

 

Kép: Kapolyi György alkotása