Markovic Radmila: Ráció és szeretet

Azt keresem, ami sehol sincsen,
azt keresem, aki sehol sincsen.
Ilyenkor rohangálok, mindenhol turkálok,
és felrémlik anyánk hangja. Mintha
korholna. Jogosan. Nem először tette
valaha régen, mert csak rémlik, sejtem
mit mondott, hogyan nézett rám, mit csinált,
mert mindég tevékenykedett, dolgozott és
okos volt, intelligens, pedig
csak hat osztállyal rendelkezett.
Engem gyerekfejjel felnőttként kezelt.
Sokszor megkérdezte: mit gondolok,
mit vélek jobbnak. Ilyenkor két gyönyörű
égszínkék szemét rám szegezte,
éreztem, tudtam, komolyan kérdezte…
Nem kiabált, amikor nem gyümölcsözött
az elmélete, keservesen táplált akarata,
ami nem is akarat volt, hanem égbenyúló féltés,
 vagy szeretet, vagy kinyújtott segítő kéz.
Nem mindég értettem, nem akartam felfogni,
elhessegettem magamtól igazságát, mert én
felnőtt lettem, majd én megmutatom,
majd én hittel, bizalommal bebizonyítom,
 a rációval  megtalálom, amit  mindenhol keresek.
Még mindég nem tudtam, nem értettem,
miért nincs sehol sem, az, ami, aki sehol sincsen.
Hallani véltem anyám hangját, akkor nem korholt,
nem volt szemrehányó, sírásba fulladt…
Bölcs szavait agyam nem fogta fel, pedig arra biztatott:
azt keressem, ami, aki sehol sincsen, de szeretettel
és a rációval egyetemben, mert csak így érdemes.
Külön, külön semmit sem érnek.
Ne korholj, jó anyám,
amiért élet-vonatom
majdnem lekéstem,
mert ez az én életem…
Ott kerestem azt,
aki, ami sehol sincsen,
ahol a ráció és a szeretet
külön élnek. Ma már tudom,
ott, ahol senki sincsen,
ott, ahol semmi sincsen,
ott három csillag állandóan ragyog az égen,
mert ők tudják, én csak sejtem: egyszer megtalálom,
azt, ami sehol sincsen, azt, aki sehol sincsen, mert  azt keresem, ami, aki sehol sincsen, szeretettel rációval egyetemben.