Kapolyi György: Mindig újra

Elfáradtam. Átkozottul elegem van mindenből- mondta hangosan a férfi, egy nehéz sóhaj kíséretében, amiben benne volt egész élete. Mindig-mindent valahol elrontottam, vagy legalábbis nem úgy csináltam, ahogy lehetett volna. Bár, az idő múlásával, az ember ítéletszintje változik, gondolom a felgyűlt élettapasztalatai miatt, lényeg az, hogy eltér az elkövetés idejében vallott állásponttól. Ez még nem is volna baj, a probléma az, hogy utólag nincs, hogy korrigálni. A hiba megmarad az emlékezetben, beletörik, mint egy tüske, és ha idővel sok lesz, még a mozgás is kellemetlenné válik. A legbiztosabb az lenne, ha nem csinálnék, nem csináltam volna soha semmit, azt viszont nem tudom, hogy kell. Így meg elfárad az ember, nem győzi elhessegetni magából a folyton felbukkanó önvádakat. Mert azok jönnek, mihelyt egy rést találnak, gondolataim között- előtüremkednek, és megmérgezik minden szabad percemet. Moralizálni kezdek, jól agyonbonyolítom a múltban történteket, kiértékelek, és leértékelek, addig csűröm-csavarom a témát, míg mardosni nem kezd az önvád. Pedig talán csak nézőpont kérdése mi tisztességes, és mi nem. A fene se tudja. Gazdag ember kleptomániás, a szegény meg lop. Minden dolog elbírálásánál közrejátszik az elkövető kiléte. Ha van pénzed jó ügyvédre, kihazudik a bajból, ha nincs pénzed, vess magadra. Minden vitás ügyben kell áldozat, és tettes, mert a jog megköveteli. A bűn, és bűnhődés logikus kötelező, az igazság dogmája szerint. Az igazság, sokszor elég messze esik a valóságtól, ami nem lát napvilágot soha, mert van, ami az, és van, ami annak látszik. Aztán belefáradok, nem olyan könnyű, és szórakoztató élni, mint gondolnák sokan. Az élet dolgai olyan, mint a tetoválás. Akit kitetoválnak, az akkor egyetért vele, életigenléséhez tartozik,  utólag meg nem lehet eltüntetni. Egy hajdani véleményével kell végigélje az életét, ami egészen más lett mint annak idején, és a sírig bűnhődik hülye tettéért. Ebben a játszmában sok a csapda, nincs, hogy mindet kikerülni, és hiába nem akarom vállalni valamikori énemet. A Mea Culpa meg egy önámító marhaság, a történteken mit sem változtat. A történetek sorozatából épül fel egy élet, elkövetni kötelező, meg bűnhődni is. Vigaszként kitaláljuk a megbocsátó Istent, ráerőszakoljuk, hogy státusánál fogva neki mindent meg kell bocsátania, nem merjük belátni, hogy ez képtelenség, mert azt bocsátja meg amit akar, és mi nem tudjuk, hogy mi az. Álmatlan éjszakáim egyikén az ablakban ültem, és néztem a kihalt utcát. Szokásom szerint felidéződtek bennem egészen régi kis történetek, amiket már mindenki elfelejtett rajtam kívül. Önmagukban jelentéktelen ügyek, nem sorsfordító események, bár ki tudja előre, hogy mi sorsfordító, és mi nem az. Ennek az állapotnak igazi hátránya, hogy nem hagy elaludni, és biztosítom magamnak annak lehetőségét, hogy reggelig ébren leszek. Csak ültem a sötét szobámban, és a kihalt utcát benépesítettem felidézett alakjaimmal, mikor észrevettem egy sovány, fekete köpenyes figurát a szemben lévő járdán, aki engem nézett. Arcát nem láttam, de pontosan tudtam, engem figyel. Észrevette, hogy megláttam, és azonnal intett. Még felocsúdni sem volt időm, mikor a jelenés óriásira nőtt, alakján átderengett az éjszaka, és a lakásablakom felé lendült. Beszivárgott a réseken, lefolyva a padlóra, ismét normális méretű alak lett belőle. Mellettem állt, égett szagot árasztott, amiben különös módon volt valami megnyugtató. Hallottam a gondolataidat-szólt, halk bársonyos hangja maga a nyugalom. Nem tudom, mi szükséged van rá, de feleslegesen ártasz magadnak, ami egy hatalmas butaság. Az a sok minden, amivel marcangolod magad, elmúlt. Ami volt, az nincs. Miért eszed magad a nincsel? Inkább azzal törődnél, ami most van. A világ, nem a voltból, hanem a mostból van. Azt kell megoldanod. Amit te a múltadból hibás döntésnek értékelsz ma, az eleve egy hibás ítélet. Nem értem miért mondod ezt- válaszoltam. Hiszen ha hiba valami, az a múltban is, a jelenben is hiba. Azt mondják, a múltban elkövetett hibáiból tanul az ember. Na, ez a tévhitetek garantálja a jövőben elkövetendő hibás döntéseitek eljövetelét. Mert mindig hibázni fogsz, és ha mindig ön marcangolsz utána, hát megérdemled. Nem gondolod át reálisan a történteket, balul sikerült ügyeidet, balul ítéled meg. Ami mindennek a teteje, végezetül elpusztítod magadat. Ezzel az áldozatoddal nem mész semmire. Mondhatnám, a magadhoz való viszonyulásod egészen hülye, de nem mondom, mert nem akarlak megbántani. Elég büntetés vagy saját magadnak- fejezte be monológját a jövevény.

Én most neked megengedhetném, hogy minden gyakorlattól eltérve újra éld az akkort, és a mai fejeddel bonyolítsd a történeteidet. Visszatehetnélek téged akár a korai kezdetekhez, visszaforgathatnám az időt, de nem akarok veled kitolni. Miért gondolod, hogy ártanál vele nekem? Hiszen, rendezhetném az akkor elkövetett hibákat, és visszanyerném lelki egyensúlyomat.- kérdeztem a lénytől. Ne hidd, hogy olyan kellemes tele lelkiismeret furdalással végigélni egy életet, és restelkedve távozni.

Alapvető különbség kettőnk között, hogy te azzal érvelsz, hogy mit hiszel, mit gondolsz,  én meg azzal, amit tudok. Hogy miért tolnék ki veled ha megtenném, amire vágysz…

 Ha a mostani helyzetértékelésed szerint visszamenőleg átalakítod az elmúlt ügyeket, hatalmas botrányt kavarsz, mert, ahogy a múltból nem lehet dönteni a mát illetően, a mából sem lehet a múltat átalakítani, a ma igazsága szerint. Régen páncélruhát hordtatok, ma őrültnek néznének ebben a ruházatban. Az emberi történések időben vannak elhelyezve, és az adott kornak megfelelve lehet csak őket lereagálni. Nem kell ilyen értetlen képeket vágnod, elég, ha annyit megjegyzel, hogy az akkorban azt úgy kellett és lehetett intézni, ugyanazt a mában meg máshogy kell. Nincs értelme ezen rágódnod, mert akkor is így van, és amin nem tudsz változtatni, azzal ne foglalkozz-szögezte le a vendég. Tökéletességre meg ne törj, mert nem fog sikerülni, ha mégis, akkor a saját társadalmadban ellehetetlenülsz. Észre kéne vedd, hogy az életed a kiszámíthatatlanság, és ésszerűtlen baklövések miatt érdekes. Miért akarnád ezt tönkretenni? Ha sikerülne, belerokkannál, és én meg is értenélek. Ha nem tudod magadat elfogadni, nem fogsz tudni élni. Erényekből és hibákból állsz, mint mindegyikőtök, méltatlan hozzád ez a nagyképű és infantilis igény. Te csak egy bukdácsoló ember vagy, aki hibáiddal és erényeiddel úgy fogsz eltűnni, mint a szél. Múlt idő leszel, és mint mondtam, ami elmúlt az nincs is. Hidd el ez így van, és ezek után ugyan elmesélhetnéd nekem, miről is beszélünk.

Élj a mában, a jövő reményével, mert te most vagy és nem a voltban, tedd, amit tehetsz, és ha nem szándékosan hibázol, az éppen elég.

Mielőtt szólhattam volna, az alak ködszerűvé vált, és kiszivárgott az ablakkeret résein az éjszakába.

Kép: Kapolyi György alkotása