Kapolyi Noémi: Moszurka

Az irtás ott éktelenkedett a fák között, hosszan futott le a hegyoldalon, és a világon semmi nem nőtt rajta, szinte még a gaz sem, kilátszott a kopár föld, amiből helyenként állt csak ki egy-egy kisebb szikla.
A falubeliek, ha felmentek a hegyekbe fát szedni télire, azt a hegyoldalt messze elkerülték, valahogy senkinek nem akaródzott az általuk csak Moszurkának hívott terület környékén rönköket szedegetni.
Persze nyíltan senki nem vállalta fel a félelmét, de hogy ne legyen szájhősködés, vagy nagyotmondás a dologból, úgy alakult ki, hogy nem beszéltek róla, mintha ott sem lenne a vágat a hegyoldalon, nem vettek tudomást a dologról, hátha talán annak sem fognak ők létezni.
Végül is nem okozott semmi bajt nekik, tősgyökeres ottaniaknak, arra kellett csupán vigyázni, hogy idegen helyről való ne költözzön a faluba.
Aztán meglett a baj.
Egy délelőtt ritka dolog történt, egy kocsi hajtott be a faluba, négy szép ló húzta, elől a bakon a kocsis ült, hosszú köpenyében.
A földeken dolgozók egészen előre jöttek, mert a fiatalabbak eddig még nem láttak idegent, ezért nem bírták megállni, hogy ne bámuljanak tátott szájjal az útszélen.
Aztán az idegenek a falu közepén megálltak.
A kocsis odakiáltott egy az árokparton ácsorgó asszonynak.
-Jó napot! Hol van erre szállás? Megaludnánk itt az úrral, és a lovaknak is pihenniük kell.
Az asszony tanácstalanul állt.
-Nincs itt ilyen mifelénk-szólalt meg-, de a falunk első embere ott lakik, abban a hosszú tetős házban, látja?-és előre mutatott- ott kérdezze, az majd megmondja magának.
Lassan ballagtak át a lovak, akkor már az úr is kikászálódott a kocsiból, vékony, magas középkorú ember volt, a kocsissal együtt megálltak a nyitott, nagy kapubejáró előtt.
A ház falánál elnyúlva fekete rövid szőrű kutya feküdt, amikor meglátta a jövevényeket felemelte a fejét, vakkantott egyet és visszahajtotta a hűvös, döngölt földre.
Aztán nem is mozdult többet, nem is csoda, hiszen nem kellett ide ház őrző, csak azért tartották, mert itt született a faluban, és megszerették.
Kisvártatva előrejött a kertből egy ember, látszott rajta éppen dolgozhatott valamit, de a kezeit a nadrágjába törölte, aztán ráköszönt a sosem látottakra.
Nagyot nézett, amikor azok szállást kerestek náluk, hirtelen nem is tudta, mit feleljen nekik.
-Tudják itt nincs szállás, nem azért, mintha nem szeretnénk a vendéget, csak hát itt nem jár senki, aztán szállás sincs.
Az úr kérdezte aztán, nincs-e egy pajta legalább ahol megpihenhetnének.
-Családnál nincs-bökte ki a falu első embere, de van egy tanya kint a falu szélén, ott senki nem lakik, jöjjenek be hozzánk most, a lovakat ellátjuk, felpakolunk maguknak mindent ami csak kell, de aztán még világosban menniük kell a tanyára, valakit kerítek aki majd odavezeti magukat.
Aztán betessékelte az idegeneket, hívott segítséget, elszalajtott ezért-azért, és délutánra valóban a lovak itatva, etetve, csutakolva voltak, a kocsit pedig felpakolták a falubeliek étellel, és itallal, hogy a tanyán mindenük meglegyen.
Már laposan sütött a nap, amikor megjött az egyik falubeli, hogy elvezesse őket a tanyához.
Nem akaródzott neki a kocsira szállni, végül nagy nehezen felült a bakra a kocsis mellé.
Amikor aztán faggatták, miért nem száll be, kínos csend következett, aztán mondta csak a választ.
-Maguk kedves emberek, egyszerűen csak a Moszurka miatt nem akarok beülni, nehogy olyan legyen a szagom, mint maguknak.
-Nahát!-háborgott ezen már az úr- talán büdösek lennénk?!
-Dehogy, dehogyis-szabadkozott a vezetőjük-egyszerűen csak idegen a szaguk.
-De hát ez miért lenne baj, ha egyáltalán ilyen szag létezik?
-Mert a Moszurka megérzi, aztán elvisz engem is.
De hiába néztek egymásra a kocsis és az úr is, egyikük sem értette a választ.
Végül a kocsis kérdezett:
-Mondja már mi az a Moszurka? És mi ez az egész?
-Nem is tudom, hogy kezdjem el? Látják ott a nagy hegyen oldalt azt a vágatot?
Az utazók bólintottak.
-Na, hát az ott a Moszurka. Nem nő rajta semmi, kilátszik a föld, oda nem megy senki.
Éjjelre meg jól bezárjuk az összes állatunkat, meg magunkat is a házainkba, és a kutat is le kell fedni, mert ott éjjel lejön a Moszurka, és ha valami kint van azt elviszi, de általában a falubélieket nem viszi el, csak legfőképpen az idegeneket, ezért nem merjük mi magukat éjszakára befogadni. Na, értik most már?-kérdezte tőlük.
-Hát ez felettébb érdekes-szólalt meg az úr- és honnan veszik, hogy általában helybelit nem visz el?
-Mert megesett már, hogy valaki a falunkból többet talált inni, és elnyomta kint az árokparton az álom. Éjjel ébredt fel, amikor a Moszurka már javában lent járt a falunkban.
Nem is látott semmit, csak a fehérséget, de még volt benne annyi, hogy továbbaludt, reggel mikor felkelt, semmi baja nem volt a világon, csak megháborodott kicsit, és nem lehet igazán érteni a beszédjét, összehord mindenfélét, van hogy van valami értelme, de legtöbbször semmi.
Közben odaértek a lakatlan tanyaházhoz. Szép állapotban tartotta a falu, tisztára meszelt falakkal, és szépen megmunkált ajtókkal várta a látogatókat. Időközben, mielőtt ideértek, valakik körbe is kaszálták, így még barátságosabb benyomást keltett.
A lakóépülethez szorosan hozzáépült az istálló, de a kísérőjük elmagyarázta, hogy a házból közvetlen átjárás is van, ha éjjel nyerítenének a lovak, mindig rájuk lehessen nézni, meg éjjelre ők a szárnyasokat is oda hajtják be maguknál.
A konyha tágas, jól bebútorozott helyiség volt, de az ablakok meglehetősen picire sikeredtek, inkább csak olyan lőrés formájuk volt, így odabent még a kinti napfény ellenére is sötét félhomály uralkodott, ha behajtották az ajtószárnyat.
Aztán a kocsissal behordtak vizet a konyhafalnál álló hordókba, amikor végeztek a kísérőjük visszazárta a kút fedelét.
A konyhából balra nyílt az istálló, jobbra pedig egy szoba, ahol ágyak álltak, szám szerint három, egy nagy hitvesi ágy szemben, és két oldalon a falhoz tolva pedig az egyszemélyesek.
Még dunyhákat is kaptak kölcsön, így a fal mellettiekre felrakta a kocsis az ágyneműket, az úr is segédkezett.
Végül a kísérőjük sietősen még két gyertyát rakott az asztalra, aztán a lovakat bevezette az istállóba, jól rájuk zárta az ajtót kívülről, amikor evvel végzett már csak az ajtóig jött.
-Most már sietek vissza, mert nemsokára leszáll a nap, maguk jól zárkózzanak be, a gyertyák egész éjjel égjenek, mert a Moszurka nem szereti a fényt. Ne jöjjenek ki, és maradjanak csendben, akármit hallanak is éjjel én azt tanácsolom, maradjanak nyugodtan, nincs olyasmi, ami miatt éjjel ki kellene nyitniuk az ajtajukat, ha ezt megfogadják, akkor talán... -itt levitte a hangját és elhallgatott.
-Talán? Talán mi?-kérdezte a kocsis.
-Talán akkor reggel találkozni fogunk, jó éjszakát-avval sietős léptekkel hátra sem nézve elsietett a falu irányába. Az úr és a kocsis még nézték egy darabig, amíg aztán a bokrok végképp eltakarták a távolodó alakot.
Lassan ment le a nap, erős narancsos utolsó sugaraival még végigsimított mindenen, aztán beköszöntött az alkonyat.
A tücskök erőteljesen ciripeltek a madárdalban, a kellemes langyoskás estében minden készült az éjszakai pihenésre.
Az úr és a kocsis még az ajtó körül ácsorogtak, amikor egyszerre csend lett. Olyan furcsán és hirtelen abbamaradt a tücsökzene, és a madarak éneke, hogy a csend szinte süket hangtalansággal nehezült a tájra.
Aztán a levegő megtelt a némaságban valami fenyegetéssel, erősödött e félhomály.
-Gyerünk, menjünk be-szólt a kocsis.
Beléptek a konyhába, a gyertyák barátságosan égtek, a bejárati ajtót becsukták, aztán be is zárták, körbejárták a konyhát és a lovaknál is ellenőriztek, meg a szobában is körülnéztek, de szerencsére minden rendben volt, a pici lőrés ablakon kívül semmiféle nyílás nem volt sehol.
Mivel az asztalon állt halomban az ennivaló, úgy döntöttek, leülnek enni, aztán majd meglátják úgyis, ha van valóság alapja a helyi babonának.
Eszegettek, ittak is pár kortyot, és dicsérték is a falusiakat, hogy igazán milyen szép tőlük, hogy ilyen jó ételeket adtak össze nekik.
-Lehet, hogy csak arról van szó, hogy nem mernek éjjel kint járkálni, mert valaki egyszer megrémült valamitől-vélekedett evés közben az úr.
-És az a részeges is elitta talán az eszét szegény-mondta a kocsis.
-Kinézünk a fal nyíláson át a szobából, ott nem ég gyertya, így majd jobban látunk-javasolta a kocsis.
Átmentek a szobába, és mindegyikük odaállt a lőrésszerű ablakocskához, vagy inkább csak egy fél vályogtéglányi lukhoz, először a kocsis lesett ki aztán az úr is.
Nem volt semmi különös, mondta is az úr, hogy semmi érdekeset nem látni, csak az irtáson most ereszkedik le a köd az erdő fái közül.
-Ez az a Moszurka amitől annyira tartanak itt-szólt erre a kocsis.
Aztán visszamentek a konyhába, és még csipegettek a finom étkekből.
Nehezen telt az idő, még nem álmosodott el egyikük sem, így hát ismét kinéztek a nyíláson.
Amikor az úr kikémlelt, hamar visszarántotta a fejét.
-Minden tejfehér, akkora lett a köd-csodálkozott.
A kocsis is ezt látta. Még ott álldogáltak a szobában, amikor elkezdett kint pattogni valami, mint amikor a nedves ágat a tűzbe vetik.
Amikor újra kinézett, még mindig a ködöt látta, de néhol feltűntek valakik a gomolygó fehérségből, szürke áttetsző testtel, határozottan közeledtek a ház felé.
Az úr csak egy pillanatra lesett ki, aztán gyorsan a falhoz guggolt.
-Jöjjön maga is, gyorsan-suttogta a kocsisnak, mert ha ezek benéznek, még megláthatják.
Aztán már hallották a suttogásokat.
-Egész tömeg lehet-súgta a kocsis- itt vannak a falnál, igaz?
-Óvatosan menjünk vissza a konyhába.
Négykézlábra ereszkedve hangtalanul a fal mellett visszaosontak a konyhába, és  leültek a falnak háttal oda, ahol semmiféle nyílás nem volt.
Most már határozottan mindketten érezték, hogy valóban van ott kint valami. A falusiak jól érzik, nem tudni mi, de ott van, vagy inkább odakint vannak, és őket keresik a ház körül.
A konyhában az egyetlen kémlelőnyíláson át jól hallották a sercegést és a suttogásokat, hol gyengébben hol erősebben, próbálták értelmezni a hangokat, de nem értette egyikük sem.
A lovak az istállóban toppantottak.
Az úr odamászott az istálló ajtajához, és rátolta a reteszt, aztán odatapasztotta a fülét a fához.
-Minden rendben van ott, és a kinti ajtó zárva -tátogott hang nélkül.
Nem tudták mennyi idő telt el, amikor a hangok érthetővé álltak össze a susogó suttogásokból, illetve egyetlen szóvá kezdtek formálódni.
-Éhes.
Mindketten megértették a szavakat, csak összenéztek, és tudták kimondatlanul, őket akarják felfalni a kintiek.
A pattogás erősödött, a szemben lévő fali kémlelőnyíláson át finoman megjelentek az első kis ködfoszlányok, lassan, áttetszően, majd a konyha döngölt földje felé úszva megtelepedtek ott.
Óvatosan egymás mellé ültek a falnál, figyelték, mi történik.
Az asztal közepén a két hosszú gyertya szépen égett, erős lánggal, egyenletesen, mintha csak hirdetnék, hogy van egy nappali normális világ, amit soha ne felejtsenek el.
De aztán a kis ködfolyam megerősödött, és a földön lévő halomra ülve egyre nagyobb kiterjedésűvé vált, egész kis dombocska húzódott meg a falnál, amelynek a közepe már átláthatatlanul sűrű volt. A konyhában állott lett a levegő, nehéz nedves szag terjengett, az ember orrába jutva az eső áztatta dohos temetők földszagát idézve.
Lassan kúszott előre a földön, ők pedig megkövülten nézték, egy ideig az idegeneknek fel sem tűnt mennyire közel jutott hozzájuk, csak amikor már a konyha felénél tartott, akkor tértek magukhoz a kábulatból, és rémülten rántották maguk alá a lábaikat.
Érezték, ahogy a torkukba kúszik a félelem.
-Mit csinálunk most?-suttogta rekedten az úr.
-Nem tudom, talán imádkozzunk-javasolta a kocsis.
De hiába rebegtek el egy fohászt, a ködre nem hatott, lassan terjeszkedett, és a konyha padlójának nagy részén szétterült.
A szobákba is bekúszott, lassú szivárgással eltűnt az ágyak alatt.
-Egyedül az asztal alá nem ment még- súgta az úr. Aztán intett finoman a fejével, és nagyon lassan, hogy ne keltsen huzatot a mozgásával, csak amennyi elkerülhetetlen, bemászott az asztal alá, a másik követte.
Teljesen összehúzták magukat, és tehetetlenül nézték ahogy végül mindent beterít a fehérség, nehéz szagával, és a pattogással, ami már idebent is hallhatóvá vált.
A lábaikba egyre erősebben állt bele a fájdalom, fura kitekert pózban gubbasztottak, és tudták, hogy nem szabad megmozdulniuk.
Néha egy kisebb gomolyag megpróbált az asztal alá is beférkőzni, ilyenkor lélegzetüket visszatartva megkövülten nézték ahogy nemsokára eléri őket, de az utolsó pillanatban mintha megégette volna valami, visszarándult tőlük, és újra csak a fehérség kavargott körülöttük.
A kántálás már egyfolytában hallhatóvá vált, megállás nélkül hajtogatták a ház körül:
-Éhes, éhes éhes...
De ennél rosszabbra nem fordultak az események.
Csak onnan sejtették, hogy hajnalodik, amikor a köd oszladozni kezdett, a hangok üresen kongtak már odakint, aztán egyre messzebbről érkeztek a hangfoszlányok, amikor a kis nyíláson besütött a hajnali nap első sugarával.
Mindketten az asztal alatt ültek elgémberedett tagokkal, a lábaikat kinyújtották, a hátukat az asztallábnak döntötték, teljesen kimerültek.
Amikor a dörömbölést meghallották a kocsis kiabált, hogy mindjárt, de ő maga is megdöbbent azon a vékony hangon amit sikerült kiadni magából.
Amikor az ajtóhoz vánszorogtak, a kísérőjük állt ott, akin látszott, hogy nagyon megkönnyebbült.
-Hát élnek!-kiáltott rájuk vidáman.
Aztán bementek a konyhába.
Még érezni lehetett a nehéz szagot.
-Ez a Moszurka szaga, érzik? Mondtam én.