Kapolyi Noémi: A szállító 3.rész

Körülvette őket a tömör sötétség, és az agyukat elborította a tompaság.
Zefur is mindent elkövetett, hogy éber maradjon, de minduntalanul előrebukott a feje, ilyenkor rémülten észbe kapott, attól rettegve, nehogy már a fényben ébredjen fel.
Igyekeztek mind a négyen egymás közelében lenni.
-Ébren vagytok ugye?!- kiáltotta el magát Zefur.
Lassan, és bizonytalanul érkeztek csak a válaszok.
-Mágus segíts, nehogy elaludjunk, kérlek.
-Össze kell, szedjem magam, mert a lejáratot nekem kell lezárni estig, és a védőmágia sokat kiszed belőlem Zefur, nem biztos, hogy meg merem tenni, beszélgessünk inkább, mindenki sorban meséljen el egy-egy történetet, mit szóltok?
-Nekem nem jut az eszembe semmi-szólalt meg az egyik rakodó.
Zefur kezdett bele egy történetbe.
-Talán én mesélhetek, amikor egy csodás helyen jártam a tündérfejedelem birtokán, és benyitottam véletlenül...
-Jaj Zefur, megint azt akarod mesélni, hogy a tündérek fürdőztek éppen, mást mesélj, ezt annyiszor hallottuk, hogy már kívülről tudjuk- fojtotta belé a szót a mágus.
-Jól van, jól van, más viszont nem jut az eszembe, akkor mesélj te valamit.
-Én meg mágus vagyok nem mesélő, különben ha tudni akarjátok, elmondom nektek, hogyan fedeztem fel magamban a varázserőmet, amit aztán komoly iskolákban palléroztak, úgy történt, hogy még a Nagy Negyedik Háború előtt...
-Na, ezt meg én nem fogom végighallgatni! Amióta útnak indultunk a városból már kétszer illendően meghallgattam és untam!-fortyant fel Zefur.
Ekkor az egyik munkás megszólalt, hangja a sötét álmosító éjjelen egészen frissen hangzott fel.
-Észrevettétek, hogy már nem bóbiskolunk? Egészen jó gondolat volt, hogy beszélgessünk, mindegy, ha vitatkozunk is, mert kiverte az álmot a szemünkből.
-Ez bizony igaz, helyeselt a mágus. Sikerült ébren maradniuk, bár néha erősen rájuk tört a kimerültség érzése, megbeszélték, hogy a következő éjjelen énekelni fognak, ha nem bírnak virrasztani.
Ismét a fény előtt levonultak a hajó gyomrába és a lezárt ajtó mögött mindegyikük evett pár falatot, aztán hamar lefeküdtek aludni, hátha sikerül pihenni kicsit mielőtt újra támad a fenevad.
Zefur mélyen aludt, amikor elkezdődött.
Először azt hitte álmodik, valami vidám helyen állt álmában egy rétfélén, és nézte, ahogy egy körben állók vidáman táncolnak, még énekeltek is, de ismeretlen dalt, amikor az éles hangok beszűrődtek.
Talán csak az ének közben hujjogatnak- gondolta álmodón, de élesedett a hang, és nem illett a dalba. Résnyire kinyitotta a szemeit, a fénygömb enyhe derengésénél látta a hálóhelyüket.
Aztán valami zuhant fölöttük és hatalmasat reccsent.
Zefur artikulátlan hangon felüvöltött.
A többiek is felordítottak.
-Mi volt ez!-kiáltott fel valamelyikük.
-Nem tudom- válaszolt Zefur.
Újra reccsenés, aztán egy tompa döbbenés hatalmas robajjal rezonálni kezdett, aztán szinte belecsapódott a hangrobaj a fejük feletti deszkákba.
Zefur látta, ahogy mindenki a füléhez kap, és eszelős arccal szorítja a fejét, ő maga is így tett ösztönösen, hogy meg ne süketüljön.
Amikor elült a robaj, csengő fülekkel kapaszkodtak függőágyaik köteleiben, és nem maradt más a nap további részében csak a bénult rémület.
Mindenki szenvedett, néha elhangzott egy -nem bírom tovább- aztán más választani való híján mégis maradt estig a rettegés.
Mire végre beköszöntött a sötétség, mind a négyen teljesen kimerültek.
-Mágus? Mágus jól vagy?- érdeklődött Zefur.
-Megvagyok.
-Mi történne, mondd, ha itt maradnánk éjszakára? Mármint, mi lenne a hajóval és a haladással?
Muszáj fent ülnünk a fedélzeten?
-Ha lenne elég erőm, akkor itt is maradhatnánk, de most gyenge vagyok, innen nem tudok irányítani.
-Csak mert, ha maradnánk, kialhatnánk magunkat békességben, azért kérdeztelek.
-Pedig ránk férne-sóhajtotta az egyik rakodó.
-És ha maradnánk, tegyük fel, akkor mi lenne a hajóval, ha ennyire fogytán az erőd?
A mágus gondolkodott kicsit a válaszon.
-Baj nem lenne, úgy gondolom, inkább csak nem nagyon haladnánk, mert az irányunk az rendben van, de a sebesség az mindig lecsökken, mire a fedélzetre megyünk.
-Tehát nem haladnánk semmit?-így Zefur.
-Haladnánk, de alig a negyedét tennénk meg az útnak ahhoz képest, mint amikor fent ülünk a szabadban.
-Én teljesen kimerültem, úgyhogy maradnék aludni, és ti mit gondoltok? Ha mondjuk minden harmadik vagy negyedik éjjelen aludnánk? Ha már messze lesz a sziget nem leszünk veszélyben, és visszaállhat a régi rend, éjjel és nappal is haladnánk váltásokkal, de jelenleg nem bírnék ébren maradni- mondta Zefur.
-Mi sem- feleltek a rakodók.
-Nekem is pihennem kell, akkor ezt az éjjelt átalusszuk, egy védő varázslatot még küldök az ajtóra, hogy a világosság eljövetelekor nehogy gyenge legyen.
Mire a mágus végzett már annyira elfogyott az ereje, hogy alig bírt visszavánszorogni a függőágyához, aztán mindenki nagyon hamar mély álomba merült.
Tudták, hogy vége már a kinti sötétségnek, mert a csoszogások és dobbanások újra elkezdődtek.
Mindegyiküknek jót tett az alvás, a sejtelmes hangok ellenére is nekiláttak enni és inni.
Zefur elmondta, hogy szeretné, ha mindenki igyekezne úgy táplálkozni, mint békeidőben, mert nem gyengülhetnek el, hiszen az út nagy része még hátra van, igaz, nem végig lesz ilyen borzasztóan nyomasztó, de sok munka vár még rájuk.
-Emlékezzetek vissza- kérte őket Zefur- milyen iszonyatosan utaztunk a sziget felé, csak akkor éjjelente voltak a támadások és milyen szépen megszoktuk, igaz? Ettünk, ittunk és még aludtunk is. Most is így kell tennünk, a félelemnek pedig nem adhatunk helyet a szívünkben, mert akkor ránk lehet találni, ezek a szörnyfélék megérzik, ha félünk. Itt biztonságban vagyunk, igaz mágus?
-Igaz, a szigetiek is a lelkünkre kötötték, ha nem félünk, nem esik bajunk.
Újabb fénygömböt vettek ki a bálából, az felröppent és újult erővel ontotta a fényt.
Egész nap a biztonságot adó hajó gyomorban feküdt mindenki valamit eszegetve vagy épp csak bámulva a mennyezetet, de a tompa hangokon kívül szerencsére nem történt semmi, igaz a szívükben sem volt félelem.
A következő éjjel ismét a parancsnoki feljárón ültek, egymáshoz érve, mert a vak sötétben semmilyen támpontjuk nem akadt. Nehezen ment az idő, de senki nem aludt el. A mágus újult erővel végezte a varázslatait, másik áramlatra irányította a hajót, így sebesen száguldottak a sima vízen és a hatalmas némaságban élvezték, ahogy a gyors iramban a langyos levegő az arcukba fújt.
Zefur beszélgetett halkan pár szót a mágussal, aztán amikor lementek az alvóhelyükre, megszólalt:
-Figyeljetek, ma éjjel egészen sokat haladtunk, lassan kikerülünk a sziget vonzásköréből, ezért a lény számára ez a világos időszak az utolsó alkalom, hogy megpróbálja megszerezni tőlünk a drágakő rakományunkat. Talán emlékeztek, hogy egy darab sem veszhet oda belőlük- itt szünetet tartott és végignézett a munkásokon és a máguson- tehát, ma várható a legnagyobb támadás-avval visszaült a függőágyára.
Mindenki csendben volt.
-Nem félni, ez a mai parancs, itt nem lesz bajunk, és ha valaki fél, közösen kell megakadályoznunk, hogy jóvátehetetlen dolog történjen.
-Ez rám is vonatkozik, egyetértetek velem?
Ahogy Zefur végignézett rajtuk, mindenki bólintott.
-Akkor várunk, ez a nap is eltelik egyszer- sóhajtotta Zefur és végigdőlt a fekhelyén.
Olyan vadul rontott a lény a hajónak, hogy az egészen megdőlt haladtában.
Mindenki kigurult a függőágyából a váratlan lökésre, aztán hatalmas robajjal reccsent a fa, és tört, és szakadt odafent minden. Érezték az oldalfalat alkotó vastag farönkökön a remegést, ahogy fölöttük valami tépi-szaggatja a bárka egész testét.
Mindenki kiabált, ahogy a földön gurultak egymásnak ütközve. A mágus talpra állt, de kapaszkodott a fahajótest kiálló részein, és jól is tette, mert kiszámíthatatlanul irányt váltott a padló állása a talpuk alatt, aki nem kapaszkodott annak nem maradt esélye, csak a fekve gurulásra.
Zefur oldalra nézett a bálákra, de megnyugodva látta, hogy minden masszívan le van kötözve.
A kis fénygömb pedig nyugodtan szórta a világosságot a mennyezet közepéről mintha odaillesztették volna.
Amikor a robaj elérte a tetőfokát hirtelen abbamaradt. Már csengett a fülük és a beállt csendben mind úgy érezték, hogy megsüketültek.
Csak feküdtek a földön kimerülten és hallgatóztak. Kis idő múltán az egyik rakodó megkérdezte:
-Vége? Talán vége van?
Zefur a mágusra nézett, aki aztán válaszolt.
-Még világosság van odakint, csak vár valamire, vagy akar valamit, nem tudom.
Nem mozdult senki.
Hatalmas csattanással felülről vágódott a hajóra, a bárka körül szinte forrt a víz, ahogy hintáztatta, és nyomkodta lefelé a hajót. Ütemesen nyomott rajta és olyankor minden ereszték recsegett, és nyikorgott.
-Jaj, csak kibírja a bárka, csak kibírja!-sikoltotta az egyik munkás.
-Ki kell bírnia!-ordította Zefur- nem fogunk itt odaveszni!
-Nem bírja ki!-vonyította a rakodó- érzem, nem tart ki sokáig, csináljatok valamit!-üvöltötte és közben hason mászni kezdett a bálák felé.
-Mit akarsz ott, hé!-kiáltotta Zefur- nem hallod?! Gyere vissza azonnal!
Már a mágus is ordított, megpróbálva túlharsogni a dübörgést.
Aztán a mágus és Zefur is mászni kezdtek a rakodó után, közben állandóan elgurultak, az újabb rántásoktól, és földobódásoktól, ahogy a hajó hánykolódott.
A rakodó előttük kúszott előre a bálák irányába tovább, közben eltorzult arccal ismételgette:
-Majd én, majd én véget vetek ennek, majd én!-hörögte.
Visítva jajongtak a deszkák, de a hajó a vízfelszínre ugrott minden ütés után.
Zefur nem vette észre, hogy a másik munkás is mászik a szembeni oldalon, előbbre jutott Zefurnál, aztán odaordított a társának:
-Várjál! Várjál már meg! Te szerencsétlen, segíteni akarok neked! Segítek!
Zefurban meghűlt a vér.
-Mágus segíts!- zihálta rekedten.
Az elöl mászó munkásnak végre eljutott a kiáltás a tudatáig, és megvárta a társát, aki mellé érve egyetlen ökölcsapással leütötte.
Mikor Zefur látta mi történik, arccal leborult egy pillanatra a hajófenékre, aztán fölemelte fejét, és a rakodóra nézve egy néma köszönöm hagyta el a száját.
A rakodó is megkönnyebbült, aztán elkapta a másik kabátját a nyakánál, és elkezdte magával húzni vissza a fekhelyek felé.
Ekkor már a mágus is segített, és az ismétlődő robaj közepette kénytelenek voltak megkötözni  a kétségbeesett szerencsétlent.
A nappal további része kábult tompaságban telt, senki nem tudta már, mikor ordít, kiált, vagy csak magatehetetlenül hánykolódik.
Aztán enyhültek az ütések, végül teljesen abbamaradtak.
A beállt csendben emberi hangra lettek figyelmesek.
-Zefur? Zefur? Hát hol vagy kedvesem?
Vékonyka hang volt, de Zefur azonnal meghallotta, ahogyan aztán a többiek is.
-Én vagyok itt, Zoé. Ne kéresd már magad kedvesem! Gyere, ha hívlak, hiszen oly rég nem láttalak. Talán nem szeretsz már?-kérte egyre követelőzőbben a hangocska.
Zefur elképedve hallgatta.
-Ez meg ki a csoda lehet?-kérdezte a mágus.
-Zefur? Zefur?- trillázta tovább a hangocska.
-Ez nem lehet- motyogott Zefur- Zoé a városban van, nem kerülhetett ide.
-Ez valami csapda lehet- mondta a mágus, mert még mindig nincs sötét.
Ekkor a hang már felerősödött.
-Zefur!-kiáltotta, aztán elbődülte magát- Zefuuur! Nyisd ki az ajtót, nyisd ki, mert megkeserülöd! Nem látsz többet, ha nem engedsz be!
Zefur tiszta fejjel ült a földön, fáradtan, kimerülten és csatakosan.
Aztán annyira elfutotta a méreg, hogy elkiáltotta magát:
-Nem vagy Zoé, nem Zoé!! Menj el innen, nem fogsz megtéveszteni! Elég!
Ordítást, és tombolást lehetett hallani a fedélzetről. Igyekeztek kapaszkodni, számítva az újabb lökésekre.
A mágus odasúgta:
-Mindjárt beáll a sötétség.
Még pár dobbantás, visítás hallatszott, de utána minden elcsendesedett.
A mágus feltartott tenyérrel ült a földön.
-Besötétedett odakint- mondta. Nem igazán váltott ki csodálkozást senkiből a bejelentése.
-Hallotok? Besötétedett azt mondtam, nem beállt a sötét, hanem az alkony!-ismételte a mágus, és elpiszkolódott izzadt arcán felderült egy mosoly.
Akkor kezdték csak megérteni, hogy kiértek a sziget mágikus köréből, és újra a régi, megszokott vizeken hajóznak, ahol minden biztonságos, hiszen a vízi hüllők, és a vízi rémek semmik azokhoz a megpróbáltatásokhoz képest, amiken eddig átestek már.
Feltápászkodtak a földről, kioldozták a rakodó köteleit is, magához tért már, látszott rajta hogy iszonyúan szégyelli magát.
Felsántikáltak az ajtóhoz, a mágus eloldotta a védő varázst, levették a gerendát, és kiléptek az esteledő alkonyati fénybe.
Felmentek a lépcsőn, elöl Zefur. Olyan hirtelen torpant meg, hogy a mágus a hátának ütközött.
-Menj már feljebb-nógatta a mágus.
-Jó, csak, csak én- nyikkant Zefur.
A mágus türelmetlenül oldalt nyomta Zefurt és a fedélzetre lépett.
-Ó-pont ennyit tudott csak mondani. Körben a fedélzet deszkáin kívül nem maradt a hajóból semmi. A hajótest tökéletesen lekopasztva szelte a vizet, a világon mindent lerágtak róla.
A hálóhelyük felett alig térdnyi csonk maradt a fővitorla árbocrúdjából, a végét ferdén elharapták. Sem korlátok, sem lépcsők, csak a hegyes fullánkokban végződő facsonkok meredeztek az ég felé. Mind a négyen csendesen hordozták körbe a tekintetüket.
Kellett egy kis idő, mire Zefurnak megjött a hangja.
-Hát, Talmiának sokat kell majd fizetnie ezért a kis fuvarért.
Aztán fogta magát törökülésben leült a deszkákra és a távolba tekintett.