Kapolyi György: Zálogház

A ciklopkő alapokon álló hatalmas épület, állítólag még az ezernyolcszázas évek derekán épült. Vastag falai, megalkuvást nem tűrő megjelenése tiszteletet parancsoló szigorral uralta a környék házait. Több mázsás kapuja, felvonóhídként őrizte a végeláthatatlan széles és hosszú folyosókat, boltíveivel, márvány padozatával.
Mindkét oldalán sötétre pácolt ajtók tömegei húzódtak, csend, és mozdulatlanság időzött mögöttük, az éjjeliőr szerint éjszaka  elevenedtek meg, a sötétben rozsdás zsanérok nyikorgása, és kopogó léptek zaja töltötte meg a széles folyosókat.
Ez a szorgos nyüzsgés, minden hajnalban megszűnt, újra csend és időtlenség kóborolt a falak között.
Ennyit tudott az éjjeliőr, mert mikor elkezdődött a jelenés, bezárkózott fülkéjébe, és hat lóval sem lehetett volna onnan kihúzni.
Már lement róla az a páni félelem, ami a kezdeti időkben rázuhant, rájött, a történések egy másik dimenzióban játszódnak, ha ő nem lép ki fülkéjéből, nem lehet semmi bántódása.
Soha nem szabad keresztezni az események folyamatát, ha kilépek őrhelyemről, belelépek a cselekménybe- mondta magának hangosan, és azonnal résztvevője leszek valaminek, amihez semmi közöm.
Megszokta, hogy hosszú virrasztásain magával beszélget.
De az idő múlásával, a kíváncsisága nőttőn-nőtt. Miután megbizonyosodott róla, hogy az
éjszakai események tőle független síkon  zajlanak, nagy késztetést érzett magában, hogy kilesse mik is történnek körülötte.
Már vagy tíz éve őrizte a régi zálogház használaton kívüli épületét, és csak az utóbbi hetekben élénkült meg a néma ház éjszakánként.
Eleinte csak fülkéje ablakán próbált kinézegetni, de nem látott semmit. Napok múltán szemei kezdtek hozzászokni a sötétséghez, és látni vélt suhanó alakokat irattartókkal hónuk alatt, rohanásukban nem érte talpuk a földet.
Talán ha kinyitom az ajtómat, és kiállok a küszöbre, akkor sem avatkoztam bele semmibe, és sokkal jobban kell, lássak mint az ablaküvegemen keresztül- győzte meg magát.
Óvatosan ajtót nyitott, nem történt változás. Vett egy mély levegőt, kilépett a fülkéje előtti egyetlen lépcsőre.
Arcát megcsapta az éjszaka hűvös fuvallata, ami idegen volt számára, az a meghökkentően kellemetlen, dohos, sosem érzett szag. Volt benne valami csendet és szorongást keltő keménység, egy rosszindulatú lélektelenség, egy szívóerő, ami miatt gondolkodás nélkül kilépett a folyosóra. Merev lábakkal indult el az épület belseje felé.
Mintegy álomban rakta egymás elé lábait, a mellette elsuhanó árnyak szele borzolta haját. Nem érzett félelmet, hatalmas, bénult fásultság borult agyára. Határozottan érezte,
nem ő irányítja testét. Nem tudta mióta megy, időérzéke elveszett.
Lábai, az alagsori lépcsőkhöz vitték, a fokok kígyózva tűntek el a gyakori fordulókban.
Minél mélyebbre jutott, annál nehezebbé vált az áporodott levegő, érezte, alig képes tüdejébe szívni a nyúlós masszát.
Aztán leért egy közepes méretű teremfélébe. Onnan is ajtók nyíltak, további termek felé.
Hajdan itt tárolták a rengeteg elzálogosított tárgyakat, most csak a végeláthatatlan üres polcok erdeje fogadta. Ment tovább, teremről teremre, mindenütt ugyan az a kép. Plafonig érő üres polcok.
Észre sem vette, mikor vették körül az árnyak. Hol mellette siklottak tovább, hol vele  egyvonalban haladtak, szembe is jöttek, iratokkal, mappákkal felszerelve. Nem néztek egymásra, látszólag az ő jelenlétét sem vették tudomásul.
Távolról hallotta egy rekedt falióra unott kongását, tizenkettőt ütött, de nem volt biztos benne, hogy jól számolta.
Lábainak tempója lassult, úgy tűnt, a legelső terembe érkezett. Szemei, már hozzászoktak a sötétséghez, szinte élesen látott.
A sűrűn felé gomolygó bűz alakot öltött, és elé állt. Magas, fekete taláros alak volt, irathalmazzal kezében. Csak fejformája volt kivehető, arca nem.
Valamit hosszan felolvasott az iratokból, nem értette, csak sejtette, hogy róla beszél.
Közben a polcsorok benépesültek, hatalmas tömegben feküdtek rajta becsomagolt emberi testekre emlékeztető valamik, amikről tudta, hogy lelkek.
Sóhajtoztak és mocorogtak lehetetlen helyzetükben, de hevertek helyükön tovább.
A taláros befejezte a felolvasást, kényelmesen összecsukta irományait, és háta mögé intett. Két árnyék előrelendült, hóna alá nyúltak, csak annyit érzett, emelkedik.
Ösztönösen próbált ellenkezni, mert valami óriási félreértésre gyanakodott, de mozdulni sem tudott.
A negyedik polcsor magasságában, beemelték egy üres helyre.
Minden eltűnt körülötte, újra csak a vak sötétség vette körül, és a csend. Ordítani kezdett, nem jött ki hang a torkán.
Bokáitól felfelé haladva, egy zsibbadt bénaság kúszott agya felé, körülvette egy fekete örvény, felkapta, mint egy pelyhet, és egyre gyorsabban szívta magába egy leírhatatlan, arc nélküli idegen világba, aminek nyúlós sötétjében, szólt egy távoli gyerekhang, végtelenített éneke.


Hullámzó- döglött lomha íz,
vödörben a víz
méltán háborog.
Minden sor tántorog, és vörösen fröccsen,
ömlik garatra, sötét odú.
Ronda dolog a háború.
Inkább tűzz hajadba száraz virágot,
teremts magadnak másik világot,
hisz ez már bokádig ér,
rajta rongyos szemfedél.
Egy tőről nőnek mérgező virágok,
karma karmával összeér.
Arcod, vértelen fehér,
kezed hideg,
ne nyújtsd senkinek.
Repkény ruhádon áll a por,
nem verheted le bármikor,
mert maradnak rajtad pőre ágak,
rút leszel, és rondán öreg,
nem fogsz kelleni senkinek.
Gombák nőnek bamba arcodon,
súlyuk laza földbe nyom.
Nem vagy más, csak vézna gyom.

Bizony, nagyságos asszonyom.
Ha újra szól a kürt- távoli cincogással,
szóba ne álljon mással, csak tükörképével,
figyelje lelke rezdüléseit,
tömje reménnyel széles réseit.
Ha jő az angyal, ezüst harsonával,
Kápráztassa el bűvös mosolyával.

Kép: Kapolyi György alkotása