Kapolyi Noémi: Aurél

Egyre jobban bántotta Aurélt, hogy nincs nagyon hová ebédelni járnia.
A legtöbb helyen már megismerték, így akadt olyan vendéglő is, amelyiknek a közelébe sem volt tanácsos mennie, mert az elagyabugyálását is kilátásba helyezték.
Aurél remek vendég volt, enni is imádott, egyedül fizetni nem óhajtott.
Néha úgy érezte, ő a megpucolás és a megúszás fenoménja, de ahogy teltek az évek, igaz, neki is múlt az idő, de a nagyobbik gond az volt, hogy jóval kevesebb volt a vendéglő, mint eddig, néha órákat kellett utazgatással töltenie egy-egy ilyen jó programért.
Aurél egész listát vezetett arról, mikor és hol tartózkodott, és milyen módon távozott.
Unalmasabb napokon, amik bizony már rendszeressé váltak, amikor otthon maradt, nem akadt más szórakozása, minthogy elüldögéljen és lapozgassa a füzetét.
Nem is érdekelte a lakásán kívüli világ, gyakran arra gondolt, megteremtette ő már ezt saját magának, nem is fiatal, jó ez így.
Hosszasan elmerengett ilyen alkalmakkor egyik másik történeten, így utólag is igen jókat szórakozott rajtuk.
Emlékezett arra, néha olyasmi is előfordult, amikor nem maradt más, futva kellett távoznia.
-Na ja-állapította meg- akkor még tudtam futkosni nem úgy, mint ma.
Mivel egyedül élt, saját magával beszélgetett otthonában, ebben az volt a jó, hogy ilyenkor meg is válaszolgatta hangosan felmerülő gondolatait, ráadásul így olyan választ hallhatott, amivel egyet tudott érteni.
Így sosem kellett felháborodnia semmin, és nem is zaklatta fel magát.
Aztán végre egy kis pezsgés lett az életében, mert újabb vendéglőre bukkant.
Az ajtó levélnyílásán pottyant be az ismertető, amin nagy színes kép mutatta az éttermet, alatta pedig betűk sora ecsetelte a hely kiválóságát, és a séf tehetségét.
Aurél felhívta a telefonszámot, asztalt foglalt magának.
Aztán előszedte szekrényéből az alkalomhoz illő ruhadarabokat, és egy pár fényes fűzős bőrcipőt.
Majd nekilátott a felöltözködésnek.
Olyan kellemetlenül érezte magát, mintha a levegője is kevés lett volna.
Csak gombolkozott, és igyekezett behúzni a hasát, de akkor sem látta mi a fenét is gombolgat az ingén. A tükör elé állt, hogy folytassa, mire befejezte egészen kiverte a víz.
Aztán elengedte magát, és nagyot fújt.
Kis pattanó hangot hallott, aztán kényelmesebb lett az ing, végre kapott levegőt.
Így már könnyebben húzta fel a nadrágját, ami elől semmi esetre sem akart összeérni.
-Sebaj-szólalt meg-majd az öv összefogja.
A cipő, hát lehet, hogy valami nem stimmelt vele, mert nem fért bele a lába, a rüsztjénél elakadt, és nem is ment tovább.
Amikor visszavette a mamuszát, hogy ne zokniban ácsorogjon a parkettán, futólag a tükörbe nézett.
Aztán visszarántotta a tekintetét, és újra elképedve belebámult.
-Istenem-szakadt fel Aurélból a döbbenet- ez lennék én?
Idősödő úr állt a tükörben, inge elől kinyílt, a trikója kibuggyant, a nadrág dereka teljesen szétállt és a rogyadozó nadrágszár mamuszos lábán pihent.
Tétován az asztalhoz lépett és kezébe vette a füzetét.
Szeme elidőzött kissé az ismert jó ebédek listáján, aztán már a dátumokat nézte, amelyeket nem figyelt eddig.
Évek teltek el azóta, és fel sem tűnt neki.
Csak élt otthon, és a volton merengett.
-Ilyen rég volt?-kérdezte önmagától.

A szomszéd lakásban élő idős nő újságolvasás közben összerezzent. Neszeket hallott a lakásból, a mellette lévőből.
Mintha egy régi szekrény ajtaját nyitogatnák.
-De furcsa, hiszen ott évek óta, amióta az öregúr eltávozott senki nem lakik-mondta ki halkan a gondolatait.
Aztán inkább bekapcsolta a televíziót, mert elunta már az olvasást.