Kapolyi Noémi: Az alkimista

Rengeteget gondolkozom az utóbbi napokban, hiszen van időm rá bőven, mást sem teszek csak emlékezem, merengett az alkimista.
Üldögélt naphosszat, bár idősödő ember volt, éles emlékezettel gondolta végig az egész életét az elejétől kezdve.
Tulajdonképpen az édesanyja mindent megengedett neki, késői gyerek volt, azt tehetett amit csak akart, a szülei és az összes nővére imádta, milyen szép is volt ez az időszak.
Aztán nem érdekelte semmi, a tanulásban nem jeleskedett, de szorgalmasnak sem volt mondható, csak töltötte a serdülő éveit, egyre jobban unta már az állandó kérdezősködést, hogy mit fog csinálni, ha felnő.
Unta a családját, senkit nem érzett közel magához, nem is szeretett már otthon lenni sem.
Aztán egyszer egy vásáron történt, hogy fellépett egy alkimista. és mindenfélével bolondította az embereket, csodatévő amuletteket is árult, meg pénzért az embereknek aranyat csinált sárból, amit a vevőknek kellett magukkal hozniuk, aztán a mutatvány végén azonnal felszívódott.
Nem sokkal utána a pénzekről lejött a sárgító festék, és azok is csak agyagból formázottak voltak, amik ha víz érte őket olyan sárrá váltak, mint amit az emberek vödörben vittek a mutatványosnak.
Volt is nagy felháborodás, mindenki az alkimista után eredt, de szerencséjére ő már messze járhatott, mert senki nem talált rá.
Na persze, az emberek még véletlenül sem néztek magukba, hogy a saját kapzsiságuk áldozatai, és a mutatványos csak meglovagolta a pénzéhségüket.
Ez annyira megfogta őt, hogy az volt az a pillanat, amikortól tudta, ő ezt fogja művelni ha felnő, ez igen, ez valami, lóvá tenni ennyi embert a saját butaságuk révén!
Ettől a naptól fogva minden vásáros napon ott volt a téren, és nézte a mutatványosokat.
Főleg akkor figyelt nagyon, ha soha nem látott vándor mutatványos érkezett, akkor szinte biztos lehetett abban, hogy valami rászedés is lesz a produkciók közt.
Egy alkalommal a mutatványos, aki alkimistának nevezte magát, mindenféle ballonokkal érkezett, amelyekben aranyat csinált bármiből, ő le nem vette a szemét az alakról, aki mikor befejezte, és sietősen pakolt az induláshoz, megkérdezte, mi tetszett neki a leginkább.
Ő azt felelte, hogy szinte bármi áron szeretné elsajátítani ezt a mesterséget, ahogyan mesterien ki tudja használni a mohóságot. Mert ezek a vevők megérdemlik a jussukat, nem okulnak és nem tanulnak.
Aztán megkérdezte az alkimistát, nem vinné-e magával, mint segédet, neki elég ha enni kap, és szállást éjszakára, akkor meg is egyezhetnének.
Ekkor még kérdezősködött tőle egy darabig a mester, hogy ha elcsatangol vele, indulnak-e majd a keresésére, vagy esetleg szökik valami elől?
De ő rendre megnyugtatta, hogy haza nem fog menni, futnia meg nem kell senki elől, mert semmi rosszat nem csinált.
Végül a mutatványos azt mondta, jöhet vele, ha nem lesz a terhére, csak most már siessenek, mert a varázslat- ahogy nevezte- nem tart ki már sokáig.
Kapta magát, és a csomagjával futásnak eredt, ő is kapott egy kisebb batyut avval követte.
A falu szélén bevetették magukat az erdőbe.
Rohantak kifulladásig. Aztán ő szólt a mesternek, hogy tudja-e az irányt, mert ha igen, hát mutassa meg, hiszen ő itt nőtt föl, jól ismeri az utakat, és azt is tudja melyiken kergetnék őket ha megindulnának.
A mutatványos északnak mutatott, azt mondta arra egy város van, úgy négy napi járásra, oda szeretne menni.
Így kezdődött az ő életútja, és ez után éveken át együtt rótták a világot, ő és a mester. De sok csalafintaságot elkövettek! Jaj de jó gondolni rájuk.
Amikor vándoroltak néha elidőztek a rengetegben elrejtőzve, és ilyenkor tanulhatott igazán, nem kellett sietni volt idejük bőven. Kísérleteztek is, de ezek általában nem hoztak sikert viszont megtanulta lassan rengeteg anyag elnevezését és azt is, hogy hol fellelhetőek a természetben.
Amikor pihentek már ő maga egyedül is kísérletezgetett, mígnem az évek során egészen a mániájává vált.
Döbbenetes módon olyan anyagokat is elő tudott állítani ami levitte a lázat, vagy elmulasztotta a bélpoklosságot, a vásárokon nem kellett menekülniük, mert megbízhatóan működtek ezek a szerek.
De őt más foglalkoztatta igazán.
Az érdekelte, hogyan tudna valami olyasfélét létre hozni ami a lélekben okoz változást, például olyan port készíteni, amelytől a hazug ember igazat mondana és akármit próbálna sem bírná hazugság elhagyni a száját.
Vagy ha hazudna akkor például artikulátlan hangokat tudna csak kiadni a torkán.
Akármilyen szépen is ment a soruk, evvel a feladattal nem tudott megbirkózni.
Egy alkalommal a vásárban megjelent egy asszony, fátylat viselt az arca előtt, de nőszemély volt az biztos, mert szoknya és főkötő volt rajta.
Azt mondta valami bélbaja van neki arra kérne gyógyszert.
Én elmondtam, ha nem bélpoklos akkor nem biztos hogy használni fog, ezért inkább ne fizessen semmit, csak vigye, és igya meg egy kis vízzel, aztán ha hat hát örüljünk neki.
Két napos vásár volt, nem kellett hamar tovább állniuk ráadásul senki sem szidalmazta őket a szereik miatt. Csak üldögéltek az árokparton, és pihentek amikor az asszony megjelent.
Odajött hozzájuk, és csak annyit mondott, hogy köszöni a szívességet, használ a gyógyszerünk, de mivel pénzt nem fogadtunk el érte, avval fog fizetni, hogy amire a legjobban vágyom az teljesül.
Na hiszen, gondoltam, de azért szépen megköszöntem neki a jó kívánságát aztán visszaültem az árok füves szélére gazlevelet rágcsálni és bámészkodni.
Amikor újra útra keltünk az első hosszabb pihenőnél előszedtem a kis laboratóriumomat, és nekiláttam kedvenc feladatomhoz az igazság pirulájának az elkészítéséhez.
Kezdtem összeszedegetni a hozzávalókat, gyógyfüveket, és némi száraz bogárpáncélt, amit találni lehetett. A patakhoz érve aztán észrevettem, hogy a partján álló köveken valami fényesség van.
Szépen fogtam egy üvegedényt és elkezdtem gyűjteni bele ezt a fénylő anyagot, mintha kemény por lett volna, a dugóval lassan söpörtem az üvegembe, arra gondoltam talán tündérpor lehet, de nem tudtam megállapítani, mert ugyan hallottam már efféléről csak épp nem láttam még, akivel eddig beszéltem még az sem látta.
Aztán a szokásos módon elkészítettem a főzetemet, majd a lepárlást követően a maradék masszát kis pirulákká nyomkodtam össze és megszárítottam.
Arra gondoltunk, hogy majd a következő vásáron kipróbáljuk.
Így is történt. Hangosan kiáltoztunk, hogy itt az igazságmondó pirula, aki beveszi az az igazat fogja mondani ameddig a hatása el nem múlik.
Az első vállalkozó pedig ingyen ki is próbálhatja.
Egy kisebb társaság állt meg nemsokára előttünk, és a legnagyobb hangú köztük odakiáltott nekem, hogy ő bizony kipróbálja, mert sosem hazudik, és bátor is, így nem is fél bevenni.
A többiek nevetgélve körülállták, biztatgatták, hogy akkor essen neki, had lássák.
Be is kapta a kis bogyót és lenyelte. Mindenki csendben állt, fürkészték az arcát, várták a hatást, aztán legyintettek egyet, hogy úgyis csak humbug ez is. Én marasztaltam az urat, hogy várjon még hiszen a hatáshoz idő kell. De aztán ő is csak a vállát vonogatta, és elment a többiek után.
Alig pár perc múlva jöttek vissza hozzánk mindannyian.
A kipróbáló zavarodottan nézett egy darabig azután megszólalt:
-Azt hiszem hogy érzem, mert ez bizony használ-mondta.
A társai igen csak csodálkoztak rajta. Aztán az egyik megkérdezte tőle:
Aztán mondd drága jó barátom, mit érzel?
-Hát igazából semmit, de drága jó barátod ám neked a jó öreganyád, nem is tudom, ki futott el sunyi módon a legutóbbi ütközetben, amikor mellettem kellett volna lenned! Láttam ám, csak nem szóltam róla, de itt nyom a lelkemben!-avval a szívére mutatott.
Mindenki elnémult, senki nem akart visszabeszélni.
Aztán egyikük megkérdezte mikor múlik el a hatása a szernek, én elmondtam neki, hogy ilyen kis pirulának nem tart majd sokáig.
Szépen elballagtak ezután, de igyekeztek egyetlen szó nélkül kivárni a hatás elmúltát.
Innentől kezdve valahogy híre ment a pirulámnak, egyszerre csak keresni kezdték, aztán egy alkalommal a palota díszegyenruhásai jöttek hozzánk, hogy a király kéret bennünket.
Öreg, jó tanítómesteremmel együtt mentünk el a palotába hintón, mert azt küldtek értünk, és a király színe előtt be kellett vennie a palotabeli hű alattvalóknak a pirulámat.
Képzelhetik, mekkora botrány lett ebből.
A hű alattvalók, akik egytől-egyig a király előtt hajbókoltak naphosszat most a felséges úr minden kérdésére csak mekegés szerű gurgulázásokat tudtak hallatni, egyesek még kínosabb helyzetben saját torkukat elszorítani próbálva sikoltozták el a valós véleményeiket.
A király egy darabig csak ült egyre vörösödő arccal, aztán olyan hirtelen ugrott fel a trónusáról hogy a mellette állók félreugrottak ijedelmükben, majd pedig úgy elkezdett őrjöngeni, hogy gyakorlatilag  pár pislogásnyi idő alatt kiadta a lefejezési parancsot a fél udvarára, és követelte, hogy a bakó a munkát azonnal kezdje meg. A palotaőrök kettesével,  hármasával tuszkolták ki a szerencsétlen igazmondókat, a nyitott kapuszárnyakon át pedig csak a tompán kongó koppanásokat lehetett hallani, ahogy a penge a tönkhöz verődött.
Amikor vége szakadt a vérontásnak, merthogy elfogytak az emberek, a király rám nézett.
Aztán azt mondta, most legalább tudja hányadán álltak, viszont nincs tanács, és kancellária és semmi, mindenkit újra kell választania, és ezt az egész rettenetet nekem köszönheti.
Most itt ülök a tömlöcben, és várom a király döntését, mi lesz velem.
Az őrök azzal nyugtatgatnak, hogy már elcsitult a király haragja, belátja, hogy csak az igazságot hallotta, semmi mást, ezért valószínű, nem fog kivégeztetni. Jó esetben még az is megtörténhet, hogy udvari alkimistája lehetek.
De persze lehet, hogy csak megnyugtatásnak szánják, pirulát meg nem tudok adni nekik, mert a király elkérte a maradékot. Szegény mesteremet elengedték, ő elment Isten hírével és avval a tudattal, hogy én odaveszek.
De reménykedem, mert mostanában a király küldött ide nekem meleg ruhákat, és minden nap jó ételeket hoznak, a foglár szerint ez annak a jele, hogy nemsokára a palotában szolgálhatok majd.