Kapolyi Noémi: A szállító 2.rész

A nappal felénél járhattak, amikor Zefur és mágusa a két munkásukkal meg Moroval, a szigetőrök vezetőjével elérték a partot. A bárka árbocai messziről magasodtak a kikötő sziklái fölé.
A hajóhoz érve Zefur látta, hogy nem nagyon lesz dolguk az indulásig, csak a köteleket kell eloldani, és a szigeten lévő varázserő majd leengedi őket.
Ácsorogtak egy darabig, mire Zefur megkérdezte Morotól, hogy most mi legyen.
Az őr azt felelte, hogy szerinte nézzék át a fedélzetet, ellenőrizzék a hálóhelyük ajtaját, és mivel étel, és ital is van a hajón, készüljenek az induláshoz.
De semmi esetre se lépjenek vissza a szigetre, mert akkor a lebocsájtásban zavar keletkezik, és az nagyon veszélyes lehet.
Moro ez után csak intett nekik, sarkon fordult, és elindult visszafelé az erdő irányába.
Zefur látta a várakozást a tekintetekben, így odalépett elsőnek a szikla szélére, és egyetlen nagy lépéssel átrugaszkodott a hajójára.
A mágus is követte aztán a két rakodó is átlépett.
-Hallottátok ti is, mit mondott az őr, szóval ti ketten, nézzétek át a fedélzetet, nincs-e valahol meglazulva a burkolat vagy bármi, ha találtok valamit, azonnal szóljatok nekem, aztán csináljátok meg, ha nem bírtok vele, akkor is rögtön jelezzétek, hogy estig mindenképp végezhessünk a munkával-adta ki az utasítást Zefur.
A mágus addig előre sétált a hajó orrához, és kitárt karokkal megállt, majd belekezdett a kántálásba, gyűjtötte az erőt, és kérte a felsőbb hatalmat, hogy védje meg őket, és adjon útmutatást neki.
Amikor befejezte a rítust, elindult körben a fedélzeten, közben folyamatosan rajzolt jobbjával a levegőben mindenféle jeleket, védő varázslatokat, és távol tartó igéket mormolva.
Valahogy Zefurt most nem nyugtatta meg ez a látvány, pedig a hosszú évek alatt mindig biztonságérzetet keltett benne. Sejtette, hogy azért lehet ez, mert ilyen visszaútban eddig nem volt része. Egyszer lement az alsó háló szintre, körülnézett, valóban bőséggel el lettek látva mindennel az útra, még apró fénygömbökkel is, hogy ne kelljen gyertyát vinni a hajóra, de az sem kerülte el a figyelmét, hogy alaposan kikötözték a báláikat és az ivóedényeket is.
-Mintha csak a világ összeomlására készülnénk-suttogta, maga elé- nem tetszik ez valahogy.
Aztán visszament a fedélzetre, leült egy emelvényre úgy várta az estét.
Mindenki elfoglalta magát valahol a fennmaradó időben. A munkásai csak egyszer jelentették, hogy mindent rendben találtak, illetve egy helyen javítás nyomait fedezték fel, bizonyára a lebegő szigetiek kijavították a berakodás alatt azt, ami tönkrement.
Lassan múlt el a fényes időszak, mind a négyen együtt levonultak a bárka belsejébe vezető lépcsőre, a biztonság kedvéért onnan várakoztak tovább a leengedésre.
Nemsokára egy apró remegést éreztek, ami végigszaladt a hajó testén.
Kis vibrálás volt csupán, de tudták, hogy elkezdődött.
A csáklyák megcsikordultak, a kötelek meglazulva lassan engedni kezdték a monumentális alkotmányt lefelé, Zefur tudta, hogy varázslat nem engedi a vízbe zuhanni őket, és a kötelek csak az   irányban tartást szolgálják.
Mind a négyen a lépcső kibukkanó részénél kapaszkodtak, onnan várták, mi lesz tovább.
Érezni lehetett, ahogy ereszkednek lefelé, egy újabb enyhe rezdülést követően a kötelek egy szempillantás alatt eltűntek a csáklya vasakkal együtt nyomtalanul, ez után az ereszkedés gyorsult, mielőtt elérték a vizet már észrevették a látóhatáron a nagy vizet, aztán mindent eltakart előlük a biztonságos érkezést segítő vattaszerű köd, ami körülfogta a bárkájukat.
Szép óvatosan kerültek a vízre, kicsit hintáztak aztán beállt az egyensúly.
A vastag köd teljesen eltakarta őket még egy pár pillanatig, aztán egészen hirtelen leszállt a sötétség.
-Mágusom, éjjel fogunk hajózni, kérlek, tájold be a hajót-szólt Zefur, a szállító.
-Már megtettem, ha felszáll a köd, és elengedtek bennünket indulni tudunk.
Zefur felment a lépcsőkön a fedélzet deszkáira, aztán tovább a korlátokkal körülvett hídra, a mágus és a két munkás követte, együtt várakoztak.
Egyre áttetszőbbé vált a köd, aztán teljesen eloszlott, és ott álltak a feketeségben a csillag nélküli égbolt alatt, a mágus irányba fordult, felemelte a karjait, a bárka megindult.
Siklottak a sötét, sima vízfelszínen a legteljesebb békességben, alig nyikorgott a hajótest, csak a kiválasztott áramlat, és a mágia ereje sodorta, vitte őket vissza a városukba, ami most, itt a semmi közepén Zefurnak annyira távolinak tűnt, és talán mindnyájuknak.
Egész éjjel hajóztak, közben semmit sem láttak.
-Mágusom, érdekes lesz így a hazaút.
-Semmit sem látni, így lesz ez egész végig-szólalt meg az egyik rakodó.
-Majd nappal a hálószinten jobb lesz, fénygömböcskéket is pakoltak nekünk, rengeteget így nem kell majd a zárt ajtó mögött sötétben lennünk legalább-felelt rá Zefur.
Egész éjjel haladtak, és a világon semmi sem történt, próbálták fenn tartani a figyelmüket, de nagyon nehezen sikerült, mert a sötétség, és a némaság nem segített megtartani az éberségüket.
-Emberek csak el ne aludjunk-szólt Zefur-nehogy a világosság idefent találjon minket! Legyetek fenn, tilos szenderegni! Mágus, nincs valamid éberségre?
-Tartsatok, ki még egy kicsit-válaszolt a mágus-mindjárt le kell mennünk, mert beköszönt a világos.
Zefur megszokta már, hogy a mágus valóban érzi, mikor mi következik, ezért a mágus jelzésére azonnal felállt.
-Megvagytok mind?-kérdezte-szóljatok.
-Csak rögzítem a kormányt, hogy míg odalent leszünk, hogy jó irányba tartsunk-válaszolt Zefur.
-Én itt vagyok-hangzott az egyik rakodótól- én is-szólt a másik.
-Gyertek itt az idő.
A mágus lefelé tartott tenyeréből éppen csak annyi derengést lehetett látni, ami elegendő volt a tájékozódáshoz, mind a négyen lementek a hajó gyomrába, aztán a mágus visszafordult, bezárta az ajtót, a rakodók helyre emelték a zárófát, és a mágus ellátta az egészet másnap estig tartó védő varázslattal.
Zefur szólalt meg először.
-Mágus, segíts, kérlek, egy fénygömböt szeretnék elővenni, had lássunk valamit végre, jó lesz egy kis világosság, aztán aki akar, alhat, vagy ehet, ihat, amit szeretne.
A kis fénygömb, ahogy kikerült a bálájából szinte azonnal a fedél deszkáihoz röppent, onnan árasztotta rájuk kedves, meleg fényét, ami nem volt bántó a szemüknek, de mindent láthattak tőle.
Milyen jól esett a fény, annyit ácsorogtak, várakoztak egész éjjel a vak sötétben, beszélték is, nehéz lesz megszokni a fénytelen éjjeleket, de majdcsak lesz valahogy.
Megnézegették mik vannak a csomagokban, Zefur úgy rendelkezett, ha valaki kinyit egyet, azután haladéktalanul zárja vissza, hiszen idefelé érte már őket meglepetés.
Ő maga ivott egy keveset, aztán egy adag valamilyen aszalvánnyal befeküdt a függőágyába, hogy pihenjen egy kicsit. Egy idő után a fáradtságtól mindenkit elnyomott az álom.
Nem volt lökés, de még kopogás sem, de szinte mind a négyen egyszerre ébredtek fel.
A kis gömb szorgosan engedte magából a fényt.
-Mi a fene van?-kérdezte halkan a mágus.
-Nem tudom-válaszolt Zefur.
-Én is érzek, valamit-szólt a rakodó-csak nem tudom, mi az.
Csend volt, csak épp az eddigi békesség hiányzott ebből a csendből.
Aztán mintha egy finom seprűvel végigsöpörnének odafent, időről időre végighúzott valami a fedélzeten újra és újra.
Tudták, hogy a deszkázat nagyon vastag, mégis suttogóra fogták, hallgatóztak moccanás nélkül.
-Valami van odafent-mondta  a rakodó.
-Emlékeztek, mit mondtak nekünk? Hogy ne féljünk, bármi is az, mi itt biztonságban vagyunk-súgta halkan, de határozottan Zefur -most pedig pihenünk, aki szomjas igyon, aki éhes egyen, mert éjjel újra fent leszünk.
Aztán erőt vett magán, és kimászva függőágyából szedett mindenből, telerakta zsebeit aztán mindent visszazárt, és újra leheveredett.
Lassan szállingóztak egyenként így téve aztán a többiek is.
A súrlódó hang rendszertelenül ismétlődött ugyan, de mivel más nem történt végül valamennyit aludni is tudtak.
A mágus hangjára keltek, a kis gömb ekkor derengte utolsó fényét, aztán beköszöntött a vak sötét.
A feljáraton a mágus segítségével tudtak csak tájékozódni, hogy ki-ki megálljon a saját helyén éjszakára.
Ismét siklottak, a mágus miután rálelt egy új, erősebb sodrású áramlatra, azon hajóztak tovább.
-Beszélgessünk, legyünk közelebb egymáshoz emberek, mert túl vak a sötétség, olyan nagy a némaság, nem süketülhetünk bele a várakozásba-mondta Zefur- ide a feljáróra üljünk.
Együtt ücsörögtek egész éjszaka, míg a bárka gyorsan haladt velük, közel húzódtak egymáshoz, hogy némi támpontot adjanak egymásnak.
Hatalmas unalomban telt el az idő az újabb levonulásukig, és minden ugyanúgy zajlott le, mint az előző alkalommal.
Ismét világított a kis fénygömb, most már nagyobb érdeklődést fordítottak az ennivalók iránt, mindegyikük eszegetve hevert a függőágyában, még beszélgettek is arról, vajon mi és hogyan készülhetett, amikor ismét a seprő hangra lettek figyelmesek.
-Na, megint, úgy látszik visszafelé meg ez lesz végig-mondta valamelyikük.
De aztán pihentek tovább.
Valami simogatta, söpörte, néha nyomkodta is a deszkákat, aztán mintha egy puha óriás mancs lépett volna fel a fedélzetre, vagy felülről érkezett volna?
Egy taposás toppantó hangja hallatszott, és csend.
-Ez most más-suttogta a mágus- hallottátok?
-Igen, én hallom-érkezett a válasz.
-Jó, én is hallom, de félnünk nem szabad!-súgta Zefur- emlékeztek, igaz?
Toppanás, megint egy.
-Járkál valami fölöttünk.
Lépés, és koppanás hangja, aztán valami megcsikordult, majd egy nagy dübögés pont a fejük felett.
Teljes némán, mozdulatlanul feküdtek, és figyeltek mind a négyen.
-De ez mi a fene lehet? Mágusom, nem tudod?
Ekkor harsant fel az első éles vijjogás, melyet újabb dobbantás követett csikorgással folytatódva.
-Valami nagy madár lehet ez, és fel akarja hasogatni a karmaival felettünk a fedélzet deszkáit-rebegte az egyik rakodó.
Csak hallgatták, ahogy szinte egyfolytában a sötét beálltáig lépdelt, karmolt, és toporzékolt felettük vijjogva az ismeretlen lény.
Hiába nem akartak félni, szép lassan eluralkodott mindegyikükön a rettegés.
Kialvatlanul és éhesen köszöntött rájuk a sötétség, fáradtan ültek le az őrhelyükre, és küszködniük kellett, hogy el ne aludjanak.
Most már tudták, ha a fény itt találna rájuk, biztosan nem fognak életben maradni.