Jéga Szabó Ibolya: Rettegés

A rettegés a félelem felső foka, folyton mögötted van, felőrli a lelked, rátelepszik a gondolataidra, később csak ketten maradtok, megszűnik körülötted a napi valóság, és végül, ha nem törsz ki belőle, legyűr - a vesztes te maradsz.
Sánta Johann-nak hívták az öreg sorompóőrt, a svájci határhoz közeli alagútnál szolgálta a vasutat. A korát senki nem tudta, mindig öregnek látszott, azok közé az emberek közé tartozott, akik, ha elértek egy bizonyos kort, utána már nem sokat változtak. Fiatal korában történt lovas balesete óta sántán járt. A vasutas sapkáját télen-nyáron hordta, hóna alatt a kis piros jelző zászló, jobb kezében alkonyattól a lámpája pislogott, nappal vagy a síneket ellenőrző kalapácsa lógott, vagy a kaszája volt a vállára dobva. A munkája közé tartozott, a rá kiszabott pálya két oldalának a gyomtalanítása is. Sorompó ugyan itt nem volt, de a legtöbb vasúti őrháznál igen, és annak kezelése is a sorompóőr feladata volt. Johann-nak az alagút utáni váltó állítása volt a legfontosabb kötelessége, továbbá a hetenkénti sín ellenőrzés az alagútban, és mindkét végétől úgy egy-egy kilométerre. Csendes, kis forgalmú volt ez a vidék. Nappal hat személyvonat jött és ugyanannyi ment be az alagútba, éjszaka kettő. A tehervonatok érkezéséről távírón értesítették, de annak is volt azért rendje, nem csak úgy, össze vissza jöttek-mentek. Az alagútban egy sínpár volt, de a váltó után kétfelé ágazott el. Szigorú rendje volt a váltóállításnak, Johann fejéből csak a halál volt képes kimosni ezt a rutinná alakult tudást, úgy beleégett az évek során.
Soha nem nősült meg, nem volt ideje udvarolni, évente csak egyszer kért helyettesítést, amikor meglátogatta a húgát és annak a családját, egyébként örökké itt szolgált, éjjel-nappal. Egy öreg németjuhász volt a mostani társa, vele beszélgetett, ha olyan kedve támadt, meg magában is, mint a legtöbb magányosan élő ember. A kutya lelkesen hallgatta. Ő volt az első olyan eb, amelyik megtanulta, hogy a vonat veszélyes, mert, a többi kutyája kivétel nélkül a vonat kerekei alatt lehelte ki a páráját.
Szabad perceiben mindig az őrház előtti padon üldögélt, egy öreg diófa árnyékában, és a tájat bámulta, az alagutat figyelte, és néha megsimogatta a kutya fejét. Olykor elaludt, de hosszan soha nem szunyókált el, még az ágyában sem, csak úgy bóbiskolt, mint a nyulak, sűrűn felriadva. Ezt is itt szokta meg, mert itt még soha nem alhatta végig az éjszakát, az esti vonat után, és az éjjeli fél egyes vonat után, váltót kellett állítania. Nyaranta, ha az esti elment, kint maradt a padon és a csillagokat bámulták a kutyával. A kutya olykor megugrott, ha halk puha suhanással indult az éjjeli vadászatra valamelyik bagoly, a sok közül, vagy ha ismeretlen nesz ütötte meg a fülét. Johann nem sokat törődött vele, kutyadolog, nekik éles a hallásuk, olyat is meghallanak, amiért felesleges ugatni.
Félni sem félt, csak a haláltól, látta anyja hosszan elnyúló haláltusáját. Néha az alagútból előbotorkált, egy-egy kóborló ember, megkínálta vízzel őket, és útbaigazította, ha eltévedtek. Rablótól sem tartott, mert sok mindent nem lehetett tőle elvenni, készpénze kevés volt, csak a szükséges. A fizetését a vasút egy banki számlára tette, de ebből csak akkor vett fel, ha kivette az évi szabadságát. Élelme az volt elegendő - egy ismerőse hozta hetente a faluból - továbbá néhány tyúk, és kacsa, valamint négy kecskéje. A ház elején volt a szolgálati hely, mögötte volt a lakás, egy szoba-konyhás, kamrás lakrész. Az udvar végébe építette meg az ólakat és a melléképületet. Amikor fiatalon idekerült, boldog volt, mert munkája lett, és fedél került a feje fölé, mindkettőre nagy szüksége volt akkoriban. Anyja halála után, a húgai férjhez mentek és kitúrták a szülői házból. Munka is csak alkalmi akadt. A vasút is jól járt Johann-nal, hűséges, kötelességtudó munkásuk lett, akire soha nem volt panasz.
Teleholdas gyönyörű nyáreste volt, amikor az esti személy elment, kibaktatott a váltóhoz, átállította, majd visszatérve, letelepedett a padra, meggyújtotta a pipáját, és megsimogatta a hűséges eb fejét. Boldognak érezte magát, ebben a csendes békében. A gyermekkorára gondolt, a mamára. Mindig felidézett magában egy kedves esetet, vagy csak a mindennapokra emlékezett. Ilyenkor egy más világot látott, a messzeség szépítette boldog gyermekkort.
Elszenderedett, majd hirtelen felriadt a kutya halk morgására, pontosan úgy morgott, mint amikor fél valamitől, és ugrásra készen állt. Johann kimeresztette a szemét, tekingetett a holdfénynél mindenfelé, de nem látott semmit. A kutya felállt, és ekkor farkas vonítás hasított bele az éjszakába. Johann az alagút felé kapta a fejét, egy magas fekete alakot látott felé integetni, és közben vonított. Abban a pillanatban az alagútban megjelent az éjjeli vonat fénye, zakatolása elnyomta a vonítást, és kirobbant az alagútból az éjszakai személyvonat, Johann csak állt dermedten.
- Uramisten!  Biztosan meghalt az az ember! – kiáltozta.
Majdnem elfelejtette leadni a távírón a jelzést a következő állomásra, és egy óra is eltelt, mire rászánta magát a váltóállításra. Hátra ment lefeküdni, de egy szemhunyásnyit sem aludt. Amint világosodott kiment az alagút bejáratához a kutyával, de nem találtak semmit, pedig emberi maradványokat sejtett mindenfelé, de egy csepp vért sem talált.
Egész nap az esti jelenet járt a fejében, nem csinált semmit, csak a szükséges feladatait látta el, néha elszundított, nagyon fáradtnak érezte magát.
Este ugyanúgy megismétlődött a rémes eset, mint az előző nap, csak a vonítás maradt el. Hajnalban ismét az alagút bejáratánál vizsgálódott, de nem talált semmit. Egyre fáradtabb volt, nem tudott aludni. Estelente már várta az éjfélt, felállt és úgy bámulta az alagutat. A kutya már nem morgott, csak őt nézte. Johann-ról folyt az izzadság, remegett a félelemmel vegyes idegességtől. Az alak minden áldott éjjelen ott állt és neki integetett, mintha hívta volna, és akkor kirobbant az alagútból az éjjeli vonat. Ablakai világosak voltak, csak úgy fénylettek az éjszakában, mögöttük emberek ültek, nem láttak ki, nem törődtek a külvilággal. Már minden gondolata a fekete integető alak volt. Nem evett, csak a dolgát végezte sietve, nem foglalkozott a kutyával sem. Úgy érezte nem mehet ez így tovább, el kell mondania valakinek, de félt, hogy bolondnak hiszik majd. Így hát nem szólt senkinek, még a hetente élelmet hozó ismerősének sem.
Furcsán kezdett viselkedni, folyton az alagút felé kapta a fejét, amikor bement a síneket ellenőrizni, nem figyelt másra, csak nyomokat keresett, igazából nem tudta mit, csak valami oda nem illőt, olyasmit, amit eddig még nem látott. Hangosan beszélt magában, de nemcsak olykor-olykor, mindig.
Egy este Johann, nem ült le a padra, egészen közel ment az alagúthoz, vitte magával a kaszáját is. A kutya nem tartott vele, félt a vonattól, csak állt a pad mellett és ugatott. Johann állt a sínek szélén és várt. Már úgy érezte itt kellene lennie a vonatnak, de hiába meresztette a szemét nem látott semmit és senkit, egyre közelebb ment a bejárathoz, már ott állt előtte felemelt kaszával, és ordított.
- Most nem mersz kijönni ugye, te átkozott. Félsz ugye! Gyere csak, most megkapod a magadét!
Ekkor nagy fénnyel kirobbant az éjféli vonat. A kutya csak vonyított az éjszakába, és senki nem adta le a jelzést a vonat érkezéséről.