Kapolyi Noémi: Az erdő királya

A hegyvonulat gerincét sűrű erdő fedte, amely néhol kiszélesedett, másutt elkeskenyedett, ahogy végigkígyózott a hegyeken.
A hegység oldalát nagyrészt sziklák alkották, csak pár helyen kapaszkodott kitartóan pár csenevész öreg fácska.
Fönt a rengetegben sokféle állat élt, főként növényevők, bár akadtak rókák is.
De kétségtelenül a legnagyobb köztük a szarvasbika volt.
Hosszú, széles agancskölteményével fenségesen uralta az erdőt.
Mindenki kedvelte, mert leginkább legelészett, és szívesen megállt bármelyikükkel néhány szót váltani.
Reggelente amikor a nap első sugaraival ostromolta a fákat, kisétált az erdőből a füves fennsíkra, egészen az egyik szikla peremére, és a mélység szélén megállt, kihúzta magát, agancsos hatalmas fejét felszegte, és elbődült.
Alant a síkság terült el. Ő pedig fentről uralta.
Betöltötte egész lényét az erő.
Föláradt hozzá a szirt fokára a mindent betöltő csodálat, és ő viselte, élvezte.
A szél kecsesen forgolódott koronájának ágai körül, majd néha hirtelen elállva, aztán újra felerősödve leszáguldott az alföldre, majd újra vissza hozzá.
Aztán a szarvasbika hátrált, megfordult és visszasétálgatott a fák közé.
Az állatok ilyenkor csendben figyelték a törzsek mellől, és nagy tisztelettel követték minden mozdulatát.
Milyen fenséges, mondogatták egymásnak, és nem csak mi tiszteljük, hanem az alföldön lakók is.
Azonban a nyérc nagy kételkedő volt, nem is igen szerettek vele beszélgetni, állandóan kötözködött, vagy épp ami mindenkit foglalkoztatott, arra közönyösen reagált, ezért inkább kerülték.
Egyik korai hajnalon, amikor az állatok épp' kezdtek az erdőszéli törzsek közé szállingózni, hogy megnézzék a szarvast, amint épp újra elvégzi a reggeli ceremóniát ahogy az alföldön is hódolnak neki, a nyérc is megjelent.
Ácsorgott, nézelődött, majd hirtelen megszólalt:
-Aztán tudja-e valaki, kik élnek odalent, mi?
Néhányan megrázták a fejüket, mások eltűnődtek.
A szarvasbika közben megint csak kisétált a szokásos módon a lombok közül, megállt a szirt fokán, fejét felemelve elbődült.
Majd amikor befejezte, a szokásos módon távozott.
A nyérc a többi állat megrökönyödő tekintetének kíséretében elindult a szikla pereme felé, amikor odaért lehasalt, és apró lépésekkel kúszva a kő legszélére mászott, majd lenézett.
Alaposan körbekémlelt, aztán óvatosan visszakúszott picit, ott talpra szökkent, és visszairamodott a többiekhez.
-Mit láttál?-kérdezte a mókus.
Mindenki odagyűlt, kérdőn néztek rá.
-Hát képzeljétek, semmit sem láttam. Az alföld kővel, homokkal borított, és nem él ott senki, egy teremtett lelket sem láttam.
Erre páran elmerészkedtek a szikla kiálló fokára, és ők is lenéztek a mélybe.
De bizony ők is arról számoltak be, amiről a nyérc, hogy ott semmi, de semmi sincs.
Tanácstalanul battyogtak vissza a fák közé.
Amikor az első tisztáshoz értek, ahová a nap besütött, találkoztak a szarvasbikával, amint épp' legelészett.
Az öreg nyúl nagy tisztelettel közelebb lépkedett hozzá, és megszólította őt:
-Kedves szarvasbika, mondd, miért mész minden áldott reggel a szikla ormára? Kihúzod magad, felszeged a fejed, és elbődülsz a lenti világ felé, hát nem vetted még észre, hogy az alföldön egy lélek sem lakik?
-Dehogynem, kedves nyúl, észrevettem, tudom.
-Hmm. Na de akkor ennek mi értelme?-kérdezte.
-Tudjátok, kiállok a bércre, teleszívom a tüdőmet a széllel, a kristálytiszta levegővel, élvezem a napfényt, a szelet, ahogy vágtat, majd kerülgeti az agancsomat, és boldog vagyok, gondtalan,  ilyenkor én is egy lehetek azzal, ami körülvesz minket, aztán majd napközben bőven lesz még alkalmam arra, hogy visszasüppedjek a mindennapok egyhangú monotóniájába.
Nem kell ahhoz közönség, lent, hogy én itt boldog lehessek egy pár pillanatig.