Saját versével köszöntjük a ma kilencven esztendős Kertész Évát, aki az egyik legrégibb szerzőnk is. Isten éltessen még nagyon sokáig, Évice!

 

Kilencven éves lettem

Megtörtént hát, mit nem is reméltem,

Ím, megéltem 90 évem.

Örvendett köröttem családom apraja, nagyja,

s nem akartam,

hogy emlékeim tömege marja

azokat, kiket én hívtam életre, örömre, bajra.

Mert lelkem ugyan tündöklő emlékeket rejt,

de megannyi keserv is életre kelt

e kerek számban.

Kilencven. Majdnem egy század.

Ennyiben egy népet röptethet a sorsa,

és lázadhat,

ha szorul a torka körül a kötél, s úgy érzi,

saját sorsa fogságában él.

S meg is történt. Ám e lázadás nem lett

erkölcsi mérce

erre a nemzedékre nézve.

De, ez már nem nemzedéki kérdés, inkább

világméretű ellenszegülés,

felbolydult korunk szüleménye,

ám nem tudjuk mi lesz, s hogyan lesz vége.

Én már nem is élhetek odáig, amíg a világ

lecsillapszik. Ha egyáltalán megtörténik.

Nem is bánom. A családom most a világom,

melyben megszületett az a három,

kiknek a lenyomata tizenhárom (11).

.

.

.

Az a három, ki bennem nőtt életre, bennem azonosult,

mert én vagyok a múlt,

és az apjuk, ki korán elindult. Az én hármam

visel engem ma is magában, és ő lesz majd a múlt  utánam.