Péter Péter: Váci éjszaka

A szétrobbant térben lilán füstöl a múlt,

csillagok aranya verődik a tájra,
megolvadt sötétség folyik az utakon,
s ércesen üvölt ránk a temetők átka.

Az idő meghőkölt, és megfulladt a Hold,
felhők falták fel az ég vaksi tavában,
a Derecskei tó vizén Lidérc lobog,
s a suttogó sás közt motozó homály van.

És az öreg Naszály hűvös árnyékából
Vácz Remete lép ki, arcát csuklya fedi,
mellette a szarvas, agancsa közt gyertya,
s az erdők vadjai énekelnek neki.

E dallam széttöri a ránk freccsent csöndet,
századok robaja ébreszt emlékeket,
és a Limest őrző ókor katonái,
a Pogány- s Bolhavár hősei ébrednek.

Majd szurkos fáklyaként lobognak a házak,
tatár lovasok az üszkös romok között,
majd török dúlja fel a lerombolt várat,
a városba vér, kín, kór és gyász költözött.

Itt küzdött magyarral az osztrák és orosz
— Gombás patak hídja őrzi a sebeket;
itt robogtak át a gőgös német tankok,
s szenvedte a térség a szovjet sereget.

Ám a város túlélt tatárt és törököt,
németet és oroszt — voltunk, és itt vagyunk;
Gézáról, Istvánról mond mesét a Duna,
hisz ez az a föld, ahol élünk és halunk…