Hideg, sötét betondoboz
ahova Nap el sem lát
rejti életed porát
márványba vésett betűkre
ujjaim vittek meleget
s egy gyertyaláng...
(a nyár gerincét szálkásra
hasogatta az aszály
kérdésfonatok tépelődtek
a kétségbeesés haján-
míg esőre várt egy árván maradt fecske
az esték hajlatában kavicsaidat keresve
indulni akartam minduntalan)
...álltam előtted
a templom tövében,
déli harangszó is marcangolt belőlem
rideg, nyirkos betonszobád ajtaja előtt
rám rikácsolt a félelem...
arcomba csapódott a bizonyosság
csak én suttogok…
a te ajkad néma
fél évtized hordaléka
esti kavicsainkba szállt
Ott, ahova a Nap sem lát el
csontrepesztő valóság térdepel
csukott szemmel ül a csend...
lábam nyomában várakozik
a megmerevedett
magány
ottmaradt veled
egy fehér rózsába
sírt imám…
2012.
Szívből és szeretettel olvastam fájdalmasan szép versed, drága Janám.♥
VálaszTörlés