Gyermekként sokat voltam egyedül.
Megszoktam, hogy el kell foglalnom magam. Volt egy babám is, a nagybátyámtól
kaptam. (ma is őrzöm még…) De legjobban zenélni szerettem . Oh, nem egy csodás
valódi hangszeren, hanem saját gyártásúval. Egy deszkába vertem szögeket két
sorban, és azokat kötöttem össze, többféle befőttes gumival. Egyik vékony,
másik vastagabb stb …ez volt a gitárom… vagy citerám. Mikor minek láttam, és
énekeltem hozzá. Csuda jó volt! A zenéhez való vonzódásom első megnyilvánulása
lehetett . Igaz, énekelni is szerettem, amióta a világon vagyok, úgy emlékszem,
hogy mindig is énekeltem.
Én még szerettem a kukorica babát,
a haját fonogatni…, játszásiból főzőcskézni.
Rajzolgatni a homokba, estenként az
újságok szélére firkálgatni a formákat, ahogyan a kezem vitt és vitt a betűk csodálatos birodalma felé… Később
már saját füzetem volt, mert látták otthon, hogy sem képek, sem betűk nélkül
nem bírom…
Az udvart, a homokos talajt is
teleírtam, vagy rajzoltam…
Azt, hogy mikor tanultam meg igazán
olvasni, nem tudom, de azt biztosan állíthatom, hogy mire elsős lettem, már
folyékonyan ment. Ettől kezdve egy új világ tárult elém! Egy csodálatos
univerzum, ami még ma is fogva tart.
Bármivé válhattam, amelyik szereplő
csak akartam lenni… belebújtam a képzelőerő segítségével a szereplő bőrébe és vitt, sodort magával…Csodálatos helyekre,
érdekes szituációkba. Voltam királylány és kisvirág, lehettem aranyhal a
tengerben, mindenkit megmentő jó tündér, s változhattam szép, aranyhajú
hercegnővé is, aki előtt még a király is meghajol,... de lehettem a bátor
királyfi is, aki mindenkivel megküzdött azért, aki fontos volt a számára…
Egy kis házikóban, tőlünk a
harmadik szomszédságban... élt egy idős házaspár. Vajdáék, talán hetven év fölöttiek lehettek. Szerettem
őket, mert olyanok voltak, mint a mesebeli öregember és az öregasszony, akiknek
nem lehetett gyermekük. A házukba
belépve mindig nagyon rossz szag csapott meg. Szinte sosem, vagy nagyon ritkán,
talán csak nyáron szellőztettek. Áporodott, dohos szag…Néha még most is érzem,
ha rájuk gondolok. Alkalmanként én kértem, hogy nyissunk ki egy ablakot, mert
különben köhögnöm kell, és az megszakítja a folyamatos beszédet.
Hívtak magukhoz, szerették, ha
náluk vagyok, mert sokat énekeltem, s ők
szerették hallgatni a hangomat,... néha velem énekeltek. János
bácsi is szeretett énekelni. Sok szép
népdalt hallottam az öreg Vajda János
bácsitól. Tőle tanultam a számomra ma is még legkedvesebb népdalt..”a
szivárvány havasán felnőtt rozmaring szál… „ kezdetűt…amit azóta is azóta is
sokszor elénekeltem. Szinte mindenkinek, aki közel állt hozzám!
Nekem szabad bejárásom lett a
házukba, mert megbíztak bennem, s mert egyetlen szórakozásuk az volt, hogy
imádták a meséket.
Kértek, hogy olvassak fel nekik, ha
lehet, hetente többször is.
Ez olyan kérés volt, aminek nem
lehetett ellenállni. Nagyon sok
meséskönyvet kölcsönöztem a könyvtárból és faltam őket! Vajdáékkal pedig mindig megosztottam a
legszebbeket, s ők szinte áhítattal hallgatták.
A háromágú tölgyfa tündére, vagy a
Világszép Nádszálkisasszony…Grimm mesék, a Hetvenhét magyar népmese, Móra
Ferenc történetei… Honza.. meséi, aztán a török mesék, és még rengeteget mese,
ami nem is jut most az eszembe. Az én
kedvencem a Szép Cerceruska volt, és az Erdei anyóka….Marék Veronika Csúnya
kislány című remek meséjét tán száznál is többször olvastam. Sok kedvenc mesém van még, felsorolni is
nehéz lenne.
Vajdáék abban az időben, mindig
szép csendben hallgatták. Ha tréfás volt, nevettek, ha szomorú, Margit néni még
sírni is szokott. Nagy berliner kendőjét
magára tekerve hallgatta… Örökké fázott. Az öreg János bácsi pedig még pipázott
is közben, de a mese végére mindig letette és tapsolt, szerinte én csempészem
be az életükbe egy kis színház félét, a gyönyörű mesék segítségével. Rádiójuk
sem volt, csak az öreg petróleum lámpás világított esténként, ahogy nálunk is
otthon… Televízióról még nem is hallottunk.
Békét, nyugalmat árasztó, meghitt
esték voltak ezek...
Vajdáék imádták a sós perecet és a
krumplis pogácsát… Ha Édeském azt sütött, mindig vittem nekik.
Jó volt együtt lenni, nagyon sokat
beszélgettünk. János bácsi is mesélt a régi szép időkről, amikor még híre hamva
sem volt a falvakban a könyvtárnak...
Fizetséget is kaptam ám én a sok
meséért. Olyat, amilyen keveseknek adatik csak meg, mert az igazi, és őszinte
szeretet soha nem pénzben, vagy aranyban mérhető...Rám hagyták a kertjük
közepén pompázó hatalmas cseresznyefát.
Talán ezért vagyok szerelemes a mai napig is a fákba,... a cseresznyefavirágokba…,
a virágban pompázó vadgesztenyefákba..., de sorolhatnám. A hatalmas fa ott állt és szinte hívogatta az
utca gyermekeit, de mit is mondok, a falu gyermekeit.
Istenem, milyen sok cseresznyét
szedtem én arról az óriás fáról, s másztam fel a magas ágakra, ahonnan szinte a
fél falut be lehetett látni. Nagy cseresznye fülbevalókkal pedig díszítettem
magamat... A két kis öreg, meg boldogan nézte, ahogy az utcabeliekkel
dézsmáltuk a fát. Ugye, mondanom sem kell,
hogy nagyon vigyázva az ágakra…még a faleveleknek sem eshetett bajuk!
Mesékért, dalokért , tehát én egy
hatalmas fát kaptam, mert ők azt mondták, én mindig ehetek a gyümölcsből,
szabadon szedhetek bármikor. Ha pedig ők már nem lesznek az élők sorában, ez a
fa az én tulajdonommá válik.
Mostanában sokszor eszembe jutottak
a Vajdáék…
Időnként megrohannak az emlékek...
Közel negyven év telt el azóta…..a
nyáron éppen arra jártam. A döbbenettől szólni sem tudtam!
Ott állta fa, …pompázott. Ágai
megvastagodtak, levelei fényesebbek lettek… Egy park létesült ott a házak
helyén, s a park közepén pedig, ott magasodik az én gyönyörű „örökségem"
Megöleltem kicsit, mert a vastag
törzset már nem lehetett átkarolni.
Kértem, várjon még rám, mert biztosan eljövök még...
2007.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése