Eltelt bő másfél óra azóta, hogy elhagytuk a határt. Ütemesen doboltak a kölcsönzött ARO fenéklemezén az elszabadult kavicsdarabok: a kopasz, mészkőszínű hegyek szerpentinjének hordaléka. Hátratoltuk a terepjáró ponyváját. Lehetett negyven fok meleg árnyékban. Elkerülendő az álmos zötykölődés demoralizáló hatását, Morcz Feri előhúzta az ajándéknak szánt fütyülős barack pálinkát. (Nevével ellentétben kis csapatunk mókamestere volt.) Nagy kortyokban csorgott le torkán a szíverősítő. Látva ezt sofőrünk, Szegfűdomby Sanyi, bele- hajtott az első méretes gödörbe. Az ARO rugózott legényeset, Ferenc fogsora végigcimbalmozta a hosszúnyakú üveg száját.
– A lúdtalpas krokodilus szánkázzon a beleden! Mit csinálsz? A tombolán nyerted a jogosítványt? – visszhangozták Morcz üvöltését a hegyek.
Sanyi oroszlánbömböléssel válaszolt. Mi többiek – Susics Laci és szerénységem – nevettünk a két barát menetrendszerű összemordulásán. Aznap nem játszódott le hasonló szívderítő jelenet. Bóbiskoltunk az álom küszöbén, amikor begördült járművünk az útikönyvben ajánlott vendégház kapuján. Fából ácsolt,alpesi házakra hajazó épület: inkább zord fenyvesek közé való. Tájidegen lát a csupasz, hőségtől vibráló hegyek lábánál. Színes virágágyás kísérte két oldalt a gyöngykaviccsal felszórt ösvényt. Idős horvát házaspár fogadott. Jól beszélték a nyelvet a társaim, – lévén dél- dunántúliak – percek alatt elintézték a hivatalos formaságokat. Azt vártam a fárasztó kocsikázás után: leghőbb vágya lesz a fiúknak ágyba bújni. Vidáman körbeülték az étkezőt kitöltő tölgyfaasztalt. Az ezüstszürke hajú, mosolygós háziasszony felszolgálta a finom vacsorát. Basic úr, a barátság kedvéért, megbontott egy üveg sligovicát. Mirjana néni elbúcsúzott, mint kiderült: kedvenc sorozatát adta – a Denver klánt – a belgrádi 1-es csatorna. Nem érdekelt minket semmilyen szappanopera, késő éjszakába nyúlt a beszélgetés, az ivászat, a danolászás...Borzalmas reggelre ébredtem. Tüzes abroncsként szorította fejemet a másnaposság. A tükörből elfeküdt haj, püffedt szemhéj, vörösben forgó fehérje meredt rám. Mosakodás, öltözés után lekacsáztam a földszintre. A terepjáróból szólongattak a barátaim. Elbúcsúztam derék – ahogy kárörvendve megállapítottam– szintén rogyadozó léptű házigazdánktól és tündéri feleségétől. Integettünk, kiabáltunk, porfelhőt kavarva elhagytuk a vendégházat. Bosznia szívébe tartottunk. Délelőtti száraz forróság váltotta a reggeli párás meleget. A volán mögött Susics Laci pislogott. Nem lesz ennek jó vége! Féltem, hogy az egyik éles kanyarban leszaladunk az útról, egyenest a hátborzongató szakadékba. Ébren kell maradnom! Elkezdtem mustrálni a társaimat, barna ábrázatukon kerestem az idő ekéjének első barázdáit. S akarva, akaratlan felidéződtek a közelmúlt emlékképkockái; mert ritka alkalom, hogy mind együtt voltunk: „a tiszteletre méltó efendik társasága”. Mikor szövődött a nagy barátság a vékonydongájú csatári krobót, a vézna kanizsai zsidó, a köpcös göcseji magyar és a nagydarab tolnai sváb között? Sorsunk vonala a sorkatonaság ideje alatt találkozott. Isten háta mögötti helyőrségben szolgáltunk 1980-81-ben. Laktanyánk a titkolózás fátyla mögé rejtőző létesítmények közé tartozott. Nem lehetett panasz a bánásmódra, a nyomasztó feelősségen kívül – amit a ránk bízott fegyverzet lélektani súlya okozott – semmi-. lyen pszichikai atrocitás, megalázás nem ért bennünk. Elit alakulat voltunk. A két év csak utólag tűnik nyugodtnak. Környezetünkben, a vasfüggöny mögött rég nem tapasztalt pezsgés támadt. Belgrádban elhunyt Tito marsall, a nyugat és a kelet egyaránt Jugoszlávia széthullását jövendölte...
(...)E tervek szerint a magyar hadsereg közelebbi feladatként találkozó ütközetben Zágráb –Nyugat térségben szétveri a 3. olasz hadsereg első lépcsőmének felvonuló erőit, a főerőkkel a csapást a „Nyugatiak” szárnyába és hátába kifejlesztve, a hadművelet második napjának – N-2 – végére birtokba veszi Ljubljana, Szodrazsica (Sodrazica) és Szkrad (esetlegesen Zagrad?) körzeteit. Később a Hadsereg új erők ütközetbe vetésével kifejleszti a csapást Ljubl-jana –Gorízia – Udine – Padova, illetve Ljubljana – Trieszt irányokba. Részenként szétveri a „Nyugatiak” hadműveleti tartalékából előrevont erőket, majd a hadművelet 6. napjának végére főerőivel végrehajtva távolabbi feladatát, –birtokba veszi Tolmezo és Belluno, valamint Montebelluna és Treviso körzeteket. Ezzel a magyar hadsereg megteremti a második hadműveletbe való gyors átmenet feltételeit.
Az 1. hadsereg a támadó hadművelet végrehajtásához 32 atomtöltetű harcászati és hadműveleti – rakétát, továbbá 13 vegyi töltetű és 34 hagyományos töltetű rakétát biztosítottak. Tehát az atomeszközök hatóértéke mindösszesen 635 kt. – a más helyen megadottak szerint 33 rakéta esetében 695 kt. – volt. (Ez a hatóerő a Hirosimában és Nagaszakiban ledobott atombombák értékének harmincszorosa.)
A fenti adatokat a hadműveletek lefolyására vonatkozó elgondolással összevetve megállapítható, hogy hadsereg tervezett atomcsapásainak többsége Jugoszlávia területén történt volna.13
A tetőfokára hágott lengyel barátainknál az össznépi felzúdulás – aggódva vártuk a brezsnyevi Szovjetunió válaszát. Ám a Vörös Hadsereg előbb lerohanta Afganisztánt...
13(Horváth Miklós: Magyarország az internacionalizmus szolgálatában, részlet,
http://www.xxszazadintezet.hu/bemutatkozo/bemutatkozo/horvath_miklos_magyarorsz.html
(...)1979. december 25. 26-án 76, AN22 és AN12 szállító repülőgépekkel földet ért Bagram repülő téren a teljes 105. szovjet légideszant hadosztály. December 27-e kritikus nap volt. Amikor a 105. hadosztály egységei harcjárműveikkel bevonultak Kabulba és elfoglalták a stratégiai jelentőségű csomópontokat, más egységek harckocsikkal bekerítették a Kabultól délre fekvő Daruloman kastélyt. Paputin, a szovjet belügyi csapatok tábornoka, néhány nappal korábban azt javasolta Aminnak, hogy biztonsági okokból költözzön oda, valamint megpróbálta rábeszélni, hogy az 1978 decemberében megkötött szerződés alapján hivatalosan forduljon katonai segítségért a Szovjetunióhoz, és mondjon le Karmal javára. Amin ellenállt, testőrei pedig meggyilkolták Paputint. Ez után a szovjet deszantosok megostromolták a palotát és megölték Amint, helyére Babrak Karmalt állították, aki vállalta a szovjetek hivatalos „behívását”.(...)
A lakosság, ahogy az várható volt, nem támogatta Karmalt, ellenkezőleg, harcot indított a „betolakodók” ellen. A 105. légideszant hadosztály kirakásával egyidejűleg Kuska és más határátkelő pontokon keresztül bevonult a 357. és a 66. gépesített lövészhadosztály. Ezek elfoglalták Heratot és a nyugaton fekvő Tarakot. Ugyanebben az időben a 360. és a 201. gépkocsizó lövészhadosztály Termezt támadva átkelt az Amu-Darján és folytatta az előnyomulást, mivel az ejtőernyősök birtokba vették a Szalang alagutat. E hadosztályok harckocsiijait nyerges vontatókon szállították. Az afgán hadsereg szívós ellenállást tanúsított a megszállókkal szemben. 1980 februárjában, az Afganisztánban állomásozó szovjet csapatok létszáma elérte a 85 000 főt.14
Az USA új hidegháborút hirdetett. Rakéták özönlöttek Európába SS20-asok, Pershingek. Mit hoz a holnap? Békében leszerelünk-e, vagy maroknyi radioaktív hamu marad utánunk szomorú mementóként? A fortélyos félelem igazgatta tetteinket, növelte szinte elviselhetetlenné a felelősséget...
(...)Stratégiai, népgazdasági, közigazgatási fontosság alapján I. sorolású –tehát a legnagyobb veszélynek kitett városok – a kormány értékelése szerint a következők: Budapest, Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr, Székesfehérvár, Szolnok és Dunaújváros, amely városokban és azok közvetlen környékén „összpontosulnak a párt és állami vezetés legfelső szervei és e területek egyben az ország legfontosabb politikai, államigazgatási, gazdasági és kulturális bázisai, központjai”. Ezekben a városokban és azok környékén él az ország mintegy 25%-a.
Az ezeket a városokat közel egy időben sújtó 3.8 Mt. TNT egyenértékű csapás – a polgárvédelem szakértőinek elemzése szerint – az többek között az alábbi következményekkel járna: Az ország vezetése nem riasztható, így a vezetés megsemmisülésével, kiesésével kell számolni, így szükség lesz a csapásterületen
14(Horváth Csaba: Afganisztán a „Szovjetunió Vietnamja”. PTE BTK Történettudományi
Intézet Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport −MOSZT) kívül eső helyi szervek, a csapást nem szenvedett megyék, járások és települések vezető apparátusa önálló és kezdeményező tevékenységére. Az életvédelmi létesítmények nem felelnek meg a korszerű követelményeknek, illetve az óvóhelyek, mint raktárak funkcionálnak, ezért a közvetlen csapásterületen az egészségügyi veszteségek elérik az 1.150.000 főt – 400.000 fő azonnal meghal és 750.000 sérült egészségügyi ellátásra szorul –, amely az ország lakosságának 12%-át jelenti. A vizsgált városokban, de elsősorban a főváros területén összpontosul a tudományos kapacitás és általában a szellemi dolgozók túlnyomó többsége, valamint az újjáépítéshez nélkülözhetetlen szakmunkás gárda nagy része.(...)
A radioaktív kiszóródás következtébe, a kiszóródás ABC zónáiban további 800 000 sugársérülttel és sugárszennyezett személlyel kell számolni. Így az egészségügyi összveszteség közel 2 millió főre emelkedik, amely eléri az ország lakosságának mintegy 20%-át és a sérültek száma folyamatosan tovább növekszik. Ilyen körülmények között nincs mód az életben maradottak felkutatásra, kimentésére és az egészségügyi ellátásra sem lesz elegendő erő.15
Nem meglepő, hogy elszigetelt, egymásra utalt fiatalemberek közt életre szóló barátság köttetett. Együtt féltünk és együtt reméltünk mi négyen: a tiszteletre méltó efendik társasága. (E név egyik katonatársunk pihent elméjében született, és rajtunk ragadt a leszerelés után is.) Az idő bizonyította: a drámai végkifejlett elmaradt, békében telt el a katonaidő, hála az égieknek és a földieknek egyaránt, bolygónk sem vált gombafelhők kel csúfított kozmosz-szégyenévé.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése