Álltam az óriás Metropolis forgatagában, kissé megilletődve bár, de királyi gőggel arcomon vettem tudomásul, sáros, vonagló járműveinek őrült rohanásorgiáját. Megriasztottak a felharsanó autókürtök, és különös volt szemlélni a minderről tudomást sem vevő, hömpölygő embertömeget. Mivel csak néztem megrökönyödve, az iszonyat, mely lassan átvette kezdeti magabiztosságom helyét, elöntötte boldogtalan szívem. Az eddig oly tündöklő, hatalmas üvegpaloták ünneplő súlyukkal nehezedtek mellkasomra, óriáscsápjaikkal igyekeztek döngölni a föld alá, ahová valójában én is kívánkoztam már. E Metropolis fertelmes sikolyai fülembe üvöltötték eme gyászos nép megfeketedett himnuszát. A vaskos lábak alatt meghúzódó, nyáladzó utcákat ostoba emberi szeméthalom borította el, s a néha feltámadó, lihegve küszködő szélfonat csak még inkább felforgatta émelyítő illatát. A pokolban álltam. Emberek által embereknek készített csodapokolban. Csak bámultam magam elé némán, szakadt bőrkabátom ázott rongyként lógott rajtam, és esővel kevert rémületkönnyeim bíborszínű üveggolyókként futottak végig arcomon. Nagy nehezen vettem csak észre, hogy az ég könnyein át elért hozzám a fény, miközt az éltető esővíz a port mosta le borostámról. Feltöltődni látszottam, mint nagymonszun idején a hónapokig száraz, repedezett, rücskös folyómeder, újraéledtek sejtjeim, éreztem, hogyan fiatalodok – szerettem az esőt. Azt hiszem, tisztulásom nem emberi volt, legalábbis emberi szemmel nem érzékelhető. Mégis többen észrevették e villódzó aurát, és mint mindig, ha nem, ismernek valamit, előbbre helyezik annak elpusztítását, mint az ismeretlen őszinte megismerését. Egyre nőtt körülöttem a tömeg. Sűrűsödött az arcokról lecsorduló víz, már-már bokáig süllyedtünk a latyakba. Volt, aki ostoba vallásosságot mímelve térdre esett, új megváltót üvöltve kapkodott félszegen lábaim után, hogy ajkával illesse annak férges nyomát, és volt, akihez nem érhettem el. De a több, mint néma parancsra egyszerre emelte kezét és sújtott le megfáradt lényemre. Éreztem, miként szállok ki testemből, magam mögött hagyva életem szörnyű kínját – már majdnem boldog voltam, mikor hirtelen megszűnt az illúzió. Ugyanott álltam, ugyanúgy szorongtam és ugyanúgy szorongattam barna zacskóba rejtett, olcsó italomat. Rá kellett jönnöm: mennyek és purgatóriumok hangja nem itt történik, nem voltam sem ördög, sem angyal és boldog sem voltam már. Csak az eső volt állandó s bár ragyogását elvesztette, a selyemfüggöny, mit körém emelt, megvédett magamtól, és megvédett másoktól is. Csoszogva indultam tovább. A sarkon prostituált dolgozott épp, vadul tépte kliensét. Olcsó numera volt ez, olyan nincstelen kéj, mit régen nem vágytam már. Valami több kellett volna, valami más, talán egy kicsit több idő, de felburjánzó betegségem újra fájdalmas köhögésre ingerelt. Hajlott háttal, nyöszörögve kotródtam odébb, mikor rádöbbentem, a fény már nem rám figyel. Idelent amúgy is ritka jelenség ez, így csendesen élvezve a sikátor halálszagát, halk nyögéssel roskadtam le hátam vetve a szomorú, rőt téglafal barátságtalanságának. Kortyoltam, örömmel tudattam agyammal, vagy agyam tudatta velem, hogy a kesernyésen égető borókaíz elűzte belőlem egy kis időre fájdalmaimat és a szenvedést. Egy dolgot azonban nem tudott elkergetni belőlem: az emberek között is egyre inkább rám támadó magányt. Aludhattam egy kicsit, mert mikor kinyílt szemem, egy indián ült velem szemben a fekete zsákokból összedobált, fertelmes szeméthalom tetején. Semmi kihívó, semmi különös nem volt benne. Túl egyszerű, mandulaszemű ember volt. Kortalannak tűnt, mint minden indián. Vöröses bronzbőrét simogatta az utcalámpák mocskos, poros fénye. Egyik kezében apró kábszer pipa volt, a másikban maradék Ginemet szorongatta. Üdvözlésre emelte hatalmas kezét, biccentett fejével jelezve, köszöni az italt, amire meghívtam. Feltápászkodtam. Pár másodpercig néztük egymást, majd mély meghajlással búcsút vettem és elbotorkáltam. Esett tovább. Az utca forgalma valamelyest csökkent, átadva helyét a lassan ránk nehezedő éjszakai életnek, a szenny, mely elborította tengerével az utcákat, lassan fojtogatni kezdett. Nehezen sétáltam tovább, halkan vonaglott előttem egy olcsó, átázott cigarettadoboz, melyet, ha utolért lábam, szinte ösztönösen rúgott bele rongyos papírjába. A sarokra érve megálltam egy pillanatra, majd gyorsan balra fordultam, mert jobbkézre a sikátor mélyébe pillantva láttam, amint két rendőrruhába öltözött alak vehemensen ütlegel és rúg egy földön fekvő, fel-felnyögő alakot. Azt hiszem, egy rablás egyetlen szemtanúja lettem volna, de kissé megszaporáztam lépteimet, hogy mielőbb beérjek az utcalányok, stricijeik és a kuncsaftok tengerébe. Minél messzebb és messzebb, minél mélyebbre ebbe a gyönyörű, de mocsokkal átitatott fertőbe. Pedig milyen szépen leírtam volna a „valódi rend” őreinek a lesújtó kezek selymes széltől ívelt mozdulatát, hogyan tört meg lendületes ívük a földön fekvő testen és hogyan szakította szét lendülő lábuk a lassan felénk botorkáló éj halványszürke derengését. Egy kicsit több volt itt a fény, több a neonreklámos kirakat. Még mindig esett. Fáztam, azt hiszem, pedig hideg nem volt, csak rázott az enyhe láz. Itt hatalmasra nőtt a forgalom, kocsik jöttek-mentek, lányok jöttek-mentek, a stricik árgus szemekkel figyeltek, - és ha minden igaz a kuncsaftok is, kik lassabban, kik gyorsabban -, de ők is elmentek. Hozzám nem szólt senki, itt egy kóválygó holdkórosba legfeljebb kétszer rúgnak, majd továbbpenderítik, bele a nagyvárosi éjszaka sötétjébe. Sok szerencsét kívánnak neki a „remélem, megdöglesz valahol még ma este”, vagy valami más hasonlóan kedves, ezektől bóknak számító mondatokkal. Az életem itt annyit sem ért, mint egy szaros, utcára lökött, rühes kutyakorcsé. Darabos lépéseim lágy visszhangját elnyelte az autók dühödt zaja és a prostituáltak élesen éneklő rikoltozása. Próbálták kialkudni az árat, minél magasabbra felsrófolni mesterségük tisztességes bérét. Egy furcsa idegen voltam ebben a ragadozókkal és dögevőkkel teli szennyvilágban. Erőtlennek tűntek azon próbálkozásaim is, melyek a pusztítás őszinte hatalmának megismerésére törekedtek. Elvesztettem soha meg sem szerzett bizalmát eme önmarcangoló világtömegnek. Kísért a múlt és nyomaszt a jövő. Világtalan vagyok én is egy vak városban. E sötét képfonat rányomja bélyegét az arcok tengerére és kocsonyás látóidegek látszanak a szürke, kapkodva forgó, ijedt szemek mögött. Hazátlan lettem, összetört, emberi voltában megalázott angyali lélek. Bolyongok. Szalmaszálakba kapaszkodok, s ahogy csúszok lefelé, érzem, miként hasítják csontig kiszáradt kezem ujjait, s tenyeremet. Szuszogó mocsárláp iszonytató bűze ölel körül. Belémhatol, simogat, ahogy lefelé ránt. Kapkodok levegő után, de könyörtelen kezek sárral tapasztják be orrom és szám. Lassú halál ez, mosolyogva jön majd, és ha itt lesz, nevetve pusztít majd el. Még egy kis időt kérek. Ha mindent elvett már tőlem, legalább ennyivel tartozik. Láttam, hogyan nyílik ki a szemem, oldalra fordítottam fejem. Nagy, fehér limuzin állt meg majdnem velem szemben, nyolc kerekével gyűrve maga alá ezt az aszfalton különös ragyogással rohangáló, őrült sártengert – kicsit könnyebben érkezett most belém a szennyszagú levegő és csodálattal nyögtem magam elé a párabuborékokat. – Szóval szemben megállt az a hatalmas autó, fekete üvegei mindent eltakartak a külvilág csendes Kerubjai elől. Néhány percig várakozott, – az utolsó boldog szippantások aranymásodperceié lehetett ez az idő, – majd nagyképű, apuka kisfiait okádta ki magából bele ebbe, a csodálatos iszapvilágba. Csillogó zakóik és herointól üveges szemük példamutató volt. Madárijesztők voltak, fagyos varjakat űztek el és mi voltunk ezek az egyszerű fekete madarak. Vajon Óz milyen csodát tudna művelni velük? Állandó gőzben állnak, megközelíthetetlenek. Csak fényük nincs, rég nem ragyognak már. Hol van a fájdalomküszöb? Vajon hol a tűréshatár? És meddig járhat felemelt fejjel a büszke ember? Lehunyt szemeim mögött felvillanni látszott a szülői „ház”. Egyszerű bérlakás volt egy tömb legfelső emeletén, recsegő parkettával, üres falakkal. De tiszta volt, szent menedékhely egy gyermeknek. Biztonságérzetet adott, szeretett, dédelgetett és életet adott egy kinyíló, – akkor még talán nem haldokló – léleknek. Folyosóján csúsztam hason, dörgöltem arcom hideg kőpadlójának. Azt hiszem, boldog voltam, anyám örömittas arccal emelt fel és csókkal hintette meg pirospozsgás, kerek kis gyerekarcom. Vajon mit szólna, ha látna most ennyi idő után? Vajon kinek van még szüksége rám? Sovány vagyok már, túl sovány. Bár nem élek régóta e helyütt, mégis túl sok mindent láttam már. Itt nincsenek barátok, még csak ismerősök sem. A legjobb a magány és az éjszaka ordító csöndje, ami néha éget, néha fáj. Az a legjobb, hogy elbújhatok és fájdalmamat senki sem láthatja. Finom, puha kartondoboz lesz ma estére ágyam, takaróm – remélem – a holdsugár, s ha mégsem, álmom eső vigyázza majd, hisz ennyire lentre úgyis oly nehezen ér el a fény. Oly lágyan simogat a víz, elnehezültem már, remélem álmomban ér majd el a pihenni, nyugodni hívó halál. Úgy kívántam, bárcsak a lét ne égetne, ne nyúzna már. Nehéz álom érkezett rám, hol virágok öleltek körül, simogattak szirmaik. Aranytölcséreik édes nektárt csorgattak kiszáradt torkomnak. Itattak, ha szomjaztam, etettek, ha éheztem, megnyugvást adtak, ha féltem, vigasztaltak, ha szomorú voltam, szerettek, ha gyűlöltem és értelmet adtak, ha értelmetlennek éreztem magam. De mozdulni nem engedtek! Köröttem burjánzottak, éreztem, önálló nem lehetek, mert mozdultamkor szakították bőröm és égették húsom vérbő csápjaik. Belémgyökereztek, átszőtték artériám és vérem vették jóságukért. Önző volt szerelmük, önző volt vonzódásuk és hatalmuk végtelen. Felsírtam, mert hiányzott életem! Ébredésem legalább oly nehéz volt, legalább oly fájdalmas, mint álmom gyötrő, önző virágemlékei. Szerettem volna saját indiántücsköt, hogy ciripelő zenét szerezzen nekem és hangjának szűnése ébresszen... de itt a ciripelés autózúgás volt, mely soha meg nem szűnő monotonsággal hatolt fülembe, fülemen át elmémbe. Síró, szemérmes tükre lettem ennek a lassan eltűnő, ostoba, öngyilkos világnak. Egyenként számoltam a perceket, mert mindet ajándékba kaptam már. Zárt utcákon indultam el, elállt a felzaklató halk eső is, csak borongós fellegei maradtak együtt itt velem. A reggel óriási szürke szemeit rám emelte, elmémbe hatoló, idegen érzés köszöntött, amely minden volt, csak nem megnyugtató. Lehelete sűrűn gomolygó ködöt varázsolt lábaim elé, – amolyan átjárónak láttam, mint élet és halál mezsgyéjének összekötő útszakaszát. Haragosan szisszent fel, mikor mertem felkavarni csendesen gomolygó szárazjég füstjét. Hamarosan, vagy nagy sokára, – időérzetem teljesen magamra hagyott, órám pedig már régen valamelyik zálogház poros polcán mutatta aranyozott mutatóival, kék hátlapja előtt fáradtan az időt, – egy hatalmas épületekkel körülölelt, parányi térre értem. Az ölelkező, ingatag tornyok egymással viaskodtak azon, hogy melyikük birtokolhatná nagyobb szeletjét, a fent magabiztosan kéklő égnek. Újabb értelmetlen emberi versenysorozat áldozatai voltak, mintha azon a pár centin, vagy méteren – innen lentről centik, onnan nézve méterek, – életek, sorsok őszinte bizalma veszett volna el. Pedig, de szerettem volna néha én is felül lenni, rácsodálkozni a lent álszent, hamis kígyóként tekergő emberfolyamra, – lám milyen könnyen a gyarlóság rabja lettem e kis időre magam is. Néhány reggeli kocogó – aligha emberi mozgással – túrta szét a köd homályos valóságát, a távolban hallani véltem a városi kutyák semmihez sem hasonlítható ugatásláncait, bár látni nem láthattam őket. Közeledett az élénk reggel, közeledett felém egy jókora, pöffeszkedve elhasaló büszke pad is, mely matt feketére mázolt lábakon támasztotta magát. Beton talapzatát földbe rejtették, így a fűszálak kényelmesen körbenőhették, cirógathatták lábait. Világosbarnára pácolt deszkáit csak néhány emlékvésés alázta meg. Pihenni vágyó testemnek remélem egy kis nyugalmat ad majd. Leültem rá, enyhe reccsenéssel tudatta velem, hogy súlyom jórészét elhagytam valahol. Ekkor éreztem meg igazán, mennyire éget és mar a reggel hűvös levegője. Átázott ruháimat jeges szél szárította, csontomig fagyasztva át merev húsomat. Egy kicsit remegni kezdett testem, ahogy megcsókolt, majd átszaladt rajtam. Hirtelen, mintegy varázsütésre, kettészakadt a homály, akárha óriási, bíbor, színpadtakaró függöny a színielőadás kezdetén, mert láttatni akart velem valamit. Fel is villant a park másik oldalán, a kerülő sétaút végében, egy ostoba emelkedő tetején, – melyet emberek kapartak össze boldogabb napokon, elhitetve magukkal dolgaik, tetteik s hitük helyességét, – egy gőgösen feszítő, pöffeszkedő keresztyén templom. Tudtam, ez az üzenet nekem szól, engem hív, csodálni kezdtem pompáját, de a látványa csak egy pillanatig varázsol el. Elindultam! Nem siettem, csak szépen lassan sétáltam át, a kettőnket elválasztó tér pázsitját, melynek fűszálai hálásan köszönték meg, hogy ilyen kis súllyal nehezedek csak rájuk. Folyamatosan a lábam elé néztem, nem mertem újra az épületre emelni fáradt tekintetem. Egy kissé oldalra pillantottam, mert megriasztott valami aprólékos koreográfia alapján kidolgozott mozgásimitáció, melyet egy aprótermetű törékeny lány végzett éppen. Őrületes nyugalommal pásztázta terünk hősies, rojtosra taposott pázsitfüvét, mintha nem találná régen elveszített, gigászi négylevelű szerencsehozó lóheréjét. Sejti csak, hogy itt lehet valahol, de tudja megtalálni mily reménytelen vállalkozás. Pár pillanat volt az illúzió, nem is tudom, valójában láttam e, vagy képzeletem csalta csalóka látomás volt csupán, mert rögtön elragadta tőlem az újra ránk telepedő ködkavalkád, – ami inkább szmog volt már, – mert ébredezett e megsebzett vad város, éledezett ez a beteg Metropolis. Lassan értem el hatalmas bejáratát, mely jobb és szebb napokat megélve, akképpen nyelhette el híveit, miként a pokol azoknak lelkét. Közelről még önzőbbnek, még gőgösebbnek tűnt. Talán giccseit próbálta fennhéjázó arca mögé rejteni, mert bizony giccsei voltak rendesen. Parolázó, parádézó freskói s festményei, még a prófétáikat is talpig bíborba, bársonyba, aranyozott ruhákba bújtatták. Óriás gyertyák égtek mindenfelé, megható volt hogyan alázzák meg kisebb társaikat. Hol volt már a kisvárosi nemes, szerény egyszerűség? Ügyes volt ez a kicsinyes rablóvilág, még a hitet is elragadta híveitől pompázatos hazugságaival, pénzre cserélte őszinte vallásának értékeit. Becsúsztattam testem a baloldalon lévő padsor harmadik sorának szélére. Rézzel borított volt kéztámasza, így inkább valamelyik kocsma, vagy bár pultjánál éreztem magam. Hirtelen rosszérzés járta át a lelkem, – már ami maradt belőle – éreztem, ez a hely nem kedvel engem. Imádkozni próbáltam igazán soha meg nem talált istenekhez, mikor rájöttem, nem tudok. Vagy kimosta belőlem a kínnal és az itallal eltöltött idő, vagy soha nem is tudtam. Felálltam, hirtelen hatalmas szégyent éreztem magam körül, körbefont, majd taszigálni kezdett kifelé a gyertyák elátkozott sercegése. Szomorúan kotródtam volna kifelé, de valahogy túl messzire került tőlem a kijárat, túl hosszúra nyúlt az élénkpiros szőnyeg, mintha megnyúlt volna a tér. Óráknak tűnt mire az ajtóhoz botorkáltam s mikor lenyomtam hatalmas kilincsét, nagyon sok erőt követelt tőlem. Az ajtó hatalmas vaspántjai is nyikorogva jajdultak fel, pedig emlékszem, befelé jövet minden oly olajozottan működött. Éreztem, ahogy az összes szentjük megfeddőn néz rám, amiért rosszindulatommal mertem megzavarni önhitt áhítatukat. Kiléptem. Alábbhagyott a párás, ködös hideg, átadva helyét a száraz, szmogtól fojtogatóan édes reggel hűvös világosságának. Még egyszer az épületre emeltem riadt tekintetemet, tudtam, hogy ő nyerte meg ezt a harcot és szigorúan zavart most el. Valószínűleg nem akarta, hogy együtt lássanak bennünket, szégyellt volna hívei előtt mutatkozni velem. Elhagytam hát, bár a valószínűbb az, hogy ő hagyott el örökre engem. Zsebembe csúsztattam kezem, gyűrött bankjegyet húztam elő. Csodálattal töltöttel a látványa, bár nyomába sem léphetett az ókori föníciai pénzcsodáknak, mégis égette tenyeremet, – zöldes lángjával melengette szemem, életet küldve pillantásomhoz – s szívemet. Lassan, megfontolt mozdulatokkal orrom elé emeltem, s minthogy szaga a pénznek nincs, így örömmel szürcsöltem fel saját, dohos illatomat. Elhagytam a teret és elhagytam annak templomát. Kit bántott már a szent megaláztatás? Kit zavart már az elvesztett, vagy soha meg sem lelt ima hiánya, mikor nemsokára megérkezhetek a saját templomomhoz? Rövid, egyáltalán nem sietős séta után, el is értem az egyik ilyen kegyhelyet. Büszkén löktem be ajtaját, az ajtó fölé szerelt sárgaréz csengettyűk csendes, tiszteletteljes harangjátékkal jelezték érkezésemet. Bár senki sem értékelte, hogy beléptem, tudtam, ez a hely az enyém. Ez hitem támasza, ez az otthonom és ez a létezésem egyik alappillére. Nagy peckesen oltárához sétáltam s kértem az oltár mögött álló lelkészt adjon nekem az egyházam szentelt vizéből, ugyanis túl hosszúra nyúlt zarándokutam alatt alaposan megszomjaztam. Adott is boldogan egy palackkal, így mindkettőnk Istene, a gyönyörű Zöld Isten gazdát cserélt. Nekem italt, némi aprót vetett alamizsnának, neki az illúziót adta cserébe, a haszon édes illúzióját. Kiléptem e gyors áldozattétel és e rövid imádság után és barna, újrahasznosított papírból készül tasakba rejtett italommal egy beugróhoz siettem. Lecsavartam az üvegtetőt, egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy még a legolcsóbb italok üvegzárja is milyen szép, míves és fényes. Olybá tűnik, ez a világ tényleg csak illúziók tömegére épült. Vajon akkor mi lenne, ha minden ilyen csalóka érzet hirtelen elveszne a nagy világsemmiben? Beleszagoltam az üvegbe, járataim elöntötte a varázslatos illat, – volt olyan szép és legalább annyira finom, mint zöld istenem dohos pinceszaga – borzongással töltve meg testem terét, megnyugtatva remegő végtagjaimat. Feloldoztam magam, ahogy ittam. Az utolsó korty utáni hidegrázás volt a totális katarzis, az igazi beteljesedés. Régi szexuális vágykielégülés volt ez immár, égető, szenvedélyes, gyönyört adó és szerető. Vallásom legfőbb erényei közé tartozott továbbá, hogy nyugodtan gyakorolhattam egyedül, nem kellett hozzá semmilyen segítőtárs, nem tett ki egyéb különleges kísértéseknek, gyónnom sem kellett bűneimet, szégyenemet nem kellett megosztanom senkivel. Tanult emberek közelségét sem igényelte. Csak a vágy volt a mozgatórugója hitemnek, csak a mindent felperzselő belső tűz és egy üveg szentelt, vagy nem szentelt bódító ital kellett hozzá csupán. Nem tudom, meddig ihattam, mire elfogyott. Erőm óriásira nőtt s hatalmam, mit a testem fölött gyakoroltam, szinte legyőzhetetlenné tett. Láttam, miként emelkedek fölfelé... Majd csend lett, jótékony, pihentető, megnyugtató csend járta táncát agyamban, és a sötét telepedett rám. Lassan, nagyon lassan tértem csak magamhoz. Hallottam, hogyan hatol belém recsegve a levegő, de nem mertem kinyitni még a szemem. Nyelni próbáltam, de majd szétszakadt felsértett garatom. Hirtelen őrült éhség támadta meg enyésző testem, muszáj volt cselekedni valamit. A hátamon feküdtem, tudtam, ha nem tudok megmozdulni, már halott vagyok. Nem éreztem a testemet, csak a zsibbadás és égő torkom száraz lüktetése sejtetett belőlem valamit. Hirtelen idegen erő tépte szét az engem körülvevő, kellemesen megnyugtató sötétség, teljességét. Felszakította szemhéjamat, egyiket a másik után és éles fénnyel világította meg retinámat, reflexeimet vizsgálta. A távolból hozzám érkező hangfoszlányokat értéktelen információ halmaznak minősítette agyam. Éreztem, amint erős kezek emelnek fel és visznek valahová. Tiltakozni nem tiltakozhattam, így beletörődve hagytam, hadd follyanak körülöttem a dolgok tovább. Lépni nem tudtam, húzták hát lábaimat a földön, azt hiszem. Teljesen elhagyatott voltam, bezárva a saját nyiladozó halálbirodalmamban, csak a szürke sivatagi por kavargott, keringett a lelkemben. Ellepte testemet a vágy, nyugalomra, megnyugvásra vágytam. Éreztem, hogyan lazulnak fel teljesen izmaim, válnak el csontjaimtól. Akik cipeltek ügyet sem vetettek arra, hogy málladozó húsom, apró cafatokban, véres mócsingként folyik végig ruháikon. Most egy pillanatra csöveket látok, furcsa üvegekből folyadék áramlik artériámba, terül szét bennem, szeretetét sugározza felém. Bizsergetett, dédelgetett, ahogy belém hatolt egy tű vékony hegye, szakítva fel bőrömet, ütve át erem falát. Máskor mindig a rémület fogott volna el, de most biztosan tudtam, a békesség hegyei veszik körül haldokló lényemet. Azt hiszem, mindjárt megérkezek. Az egyre halkuló hangok, egyre nehezebben érnek el hozzám. Egy folyosón visznek most végig, szerintem a föld alatt vagyunk. Fejem olcsó bábfejként forog körbe nyakamon, groteszk játékot űzve testemmel gerincem végső határait feszegetve. Romlott testem féreg járja át, számon bújik kifelé, látom, hogyan változik pillangóvá. De túl közel van arcomhoz, szárnyával simogat, de ez is csak egy újabb rosszra fordult illúzió, mert közben lába karmokkal tépi arcom bőrét s éles fogakkal rágja ki gödréből szemeimet. Megfordult velem a világ. Neonok rohannak végig felettem, valahová nagyon sietek, pedig mindent elintéztem már és lépni sem igen tudok. Nyugodtan szeretnék pihenni végre, azt hiszem, ha ilyen zűrzavaros az élet, nem akarok vissza térni elrabolt örömeihez. Ordítanék, hogy ez mennyire fáj, de nincs már hangja, nincs ereje a torkomnak. Azt hiszem, eltörtek a bordáim, mintha valaki ütemesen nehezedne a mellkasomra, csak azt nem tudom miért, amikor e nélkül is oly remekül éreztem magam. A távolban dereng ugyan valamilyen fény, de nem látom tisztán. Elborítanak a fekélyeimből előbújt hernyók, lárvák és a belőlük nyíló pillangók elemésztik küzdeni képtelen merev testemet. Már nem érzem a biztosan tartó kezeket, lebegek, és ez az, amit el is hiszek, igen most ebben hiszek. Egy dolog azonban zavaros. Nem tudom, a pillangók élelemnek visznek e magukkal, – hiszen jóformán csontjaimat reptetik, – vagy hálából, amiért tápláltam őket, mutatni akarnak nekem valamit. Talán azt, hogyan érhetem el, - az általuk okozott metamorfózissal – én is egy magasabb rendű, fejlettebb lét kapuját. „Elfáradtatok talán?” – kérdezem tőlük, mert mintha lassult volna a röptük. Csak egy helyben pörgünk, most már biztosan érzem, valami baj van. Mire megláthatnám, mi fölött járjuk táncunkat, már csúszunk is visszafelé s az olívzöld plafonból csapódok bele testem hideg tokjába. Nagyot zakkanok, nagyot reccsenek, most minden fáj. Minden csont, minden szusz, de nyugodt vagyok, mert már nem zaklatnak, pihenhetek. Halkan sípolnak életfunkció gépeim, furcsán remeg tüdőm helyett dolgozó, boldog oxigén gépem. Csak az enyémek most, erre a kis időre, csak engem szolgálnak. Póttüdőm szavára, hatalmasra tágul mellkasom. Lassan betakar az álom s száraz nyelvemmel édes nektárt nyalogatok alakot öltött testéről.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése