A máskor oly tündöklőn nyugodt, lassú örvényeket kavaró, csábító színeivel elkápráztató folyam, most tajtékzó, iszapos, alaktalan őrültként vonaglott, a sáros, barna, időknek nyűgét magánhordozó bakancsom talpától néhány centire, néha iszaphabot hányva megkopott bőrére. Elég gyakran üldögéltem mostanában itt, a partján, élvezve, esővízétől átázott ruhám tapadását, mely bőröm minden rezdülését követi. Csatakos, csapzott hajam hosszú fürtjei, vállamon szétterülve unottan mutatják az egyre múló időt. Déli tizenkettő felé járhat, – bár lehetne akár négy, vagy öt óra is, ez már engem nagyon régen nem érdekelt. Kockás flanelingem bal felső zsebéből – remek, jobb kezesek mindig a szívük felet hordják mérgeiket – cigarettát vettem elő, nedves, emlék cigaretta tartótómból. Ezüsttel futtatott előlapján az örökké veled felirat díszelgett, ostoba túlcicomázott gravírbetűkkel. Arcomba vihogott a mögötte tükröződő, vigyorgó torz arckép, az enyém. Csak azért nem vágtam azonnal a sártengerbe, – ajándékként a meghitt percekért, – mert rejtett magában az otromba cigaretta szálak mögé bújtatva némi pénzt, mely a csökönyösséget s a ragaszkodást kölcsönözte agyamnak. Kétszer sodortam meg a cigarettám, határozott, gyors mozdulatokkal, nehogy elázzon, majd hirtelen meggyújtottam. Első három slukkját mohón raboltam tüdőmbe, habzsolva vettem mellre, tudva, hogy az ízcsoda múlandó, s a maradékot hiába is próbálom védeni, úgyis hamarosan likvidálja a rám zúduló esőfátyol. A szomorúfűz csöpögő fürjei nem adtak biztonságot többé, és a kárhozat illatát árasztotta a megázott föld is. Csak ültem tétován e gonosz sártenger kellős közepén, buta, olykor heroikus gondolatokkal a fejemben tört felszínre újra bennem a gyermek. Hirtelen azt éreztem, – pillanatokig talán el is hittem – hogy minden természeti erőknek ura vagyok. Tökélyre fejlesztett testi kontrolom bizonyosságot szolgáltatott affelől, hogy milyen erős, és hatalmas is vagyok, miközben, csak magam kínozva öltem ki szép lassan az emberi érzéseimet. Azt hiszem ekkor döbbentem rá, hogy elfelejtettem élni is. A magány egy idő után borzasztó csökönyös társsá válik, hiába zavarod el a pokolba, csellel él, ügyesen hazudik, marad, marad, és marad. Jobb lesz ez így, – suttogja – jobb velem, s ezt addig sulykolja belénk, míg a végén tényleg hiszünk neki. Létem eme különös, ösztönös állapotában, érdekes gondolatokat olvasott agyam, miközben szemem világítva közvetítette az iszap görgeteg eszement tombolását, üveges képernyőkön keresztül. Amerikai stílusú, már nálunk is egyre inkább teret követelő, szenzáció és élvhajhász riporterek önző, élettelen karattyolását hallottam agyam olvasatában. Mindent tényt eltúlozva, hadarnak, érzéketlenségüket leplezve, néha mentol tablettával előcsalt műkönnyeket hullajtanak lábaik elé! Micsoda tökélyre fejlesztett, embertelen, mindent megalázó átverési stratégia. Fröcsögő nyállal, szinte elélvezve sorolják fel az elhalálozottak számát, az eltűntek névlistáját, keresik fel, szomorú gyászukat éppen csak megélő, de még meg nem értő, teljesen összezavarodott embereket, kínzó kérdéseiket eléjük vetve, remegő agyuktól várva épelméjű válaszokat. Mindezt képernyőkre vetítve, oda az idegenül műanyagra sminkelt arc és a Drei –Vetter–Taft frizura mellé. Ma már az emberek nyomorából is reklám és propaganda virít! – Nő, mint parlagmezőn az irtatlan gaz, hogy az elesettségük kínjait, eszet vesztett vigyorgással tűrő áldozatok, mostoha sorsú emberkorcsok felvillanó büszke képei, egy újabb ideológiai hadviselés fontos eszközévé váljanak Ez után a borzadály után egy talán még súlyosabb butítás kezdődik az, – „Egy rövid időre megszakítjuk adásunkat, de ne menjenek sehová, mert a reklám után visszatérünk!” – című fejezet jutott el hozzám. ...Egyen joghurtot, egészséges, fogyaszt, finom, ilyen- olyan biogomba tenyészetek vannak benne, én két hónap alatt 47 – kilót adtam le a segítségével,(BLA-BLA-BLA). A klinikán, ahol úgy tépték, szívták le tested zsírváladékát, ahogy boncolnak egy vágóhídon taglózott marhát. Lám itt van egy önző, elkorcsosult társadalom korlátolt tagja, nem meg a másik, aki a Photoshop rabja! „Csak tessék, csak tessék! – hölgyek és urak – ímé a látványosság, a csodák palotája...” – felemelt fejjel lépi át a tengődőket és nem vet alamizsnát az éhezők tengerének. Miért is tenné? Tökéletes és kielégítő az álomvilág, amiben él, hiszen azt az előre megírt forgatókönyvet kapja a kezébe, ami eltereli figyelmét e haldokló világ árnyékproblémáiról. „Ez így helyes, igen, igen!” – Bólintsunk rá mindenre, egyszerűbb ez, mint egy kicsit is gondolkozni. Korlátokat döntögetni elvekkel, ugyan minek? Mikor lassan az sem tűnik fel, hogy a saját testzsírszappanával súrolja testét, szerveiből kiokádott zsírokat keni vissza aszott bőrének ráncaiba, enyhülést könyörögve és feloldozást várva az időben. Hermetikusan elzárva a külvilágtól bámulja bamba mozi hőseit, s ha netán véletlenül szembesül a ténnyel, hogy belülről rothad a társadalom, amiben él, féreg rágta, akárcsak ő, megrémül, eszét vesztve sikoltozni kezd, de rögtön megnyugszik, mihelyt a T.V. elé tolhatja tohonya testét és visszatérhet a békés, megnyugtató közönybe és e gyönyörűen prezentált, mások által megálmodott világ, édes csápjai rántják vissza, ebbe a számunkra teljesen idegen és élettelen nyúlós iszaptengerbe... Egy óriásinak tűnő, sárga hasú, kimosott gyökércsomó úszik el éppen előttem, forog a megőrült áradat közepén, valahol bentebb koszfehér nylont is görget most e sárgásbarna tajték. Elvarázsolt tekintettel bámulom, valami mindig visszavonz hozzá, érzem, ez az elemi őserő teljesen megigéz, angyali tánca megbabonáz. Hegedű hangja úszott át az éteren, szomorú szólama a vihar dohogásán keresztül is tisztán érkezett el hozzám. Megérintett, beterítette átázott testem, lassan testnyílásaimon keresztül kúszva, agyamig hatolt. E csökönyös sárvilág eltűnt és egy virágillattal bőven bélelt kertben találtam magam. Márvány obeliszkek alatt, békésen pihenő sírkertben voltam. Itt-ott gaz ütötte fel a fejét, mosolyogva cikázott fel az őseink emlékét nyugodt, bölcs büszkeséggel hirdető, vésett kőcsodák vállán. Sírásra ösztönző volt ez a hatalmas, békésen pulzáló csend, mi a fejembe költöztette lüktetését. Könnyeim hátrahagyva indultam el, lépteim a hajladozó fűszállakat oldalukra simították, altatva kétkedésüket, hogy jogom van e helyt lenni s bitorolni a területüket. Megtorpantam, amikor megláttam őt, a hegedűjét szomorúan, vonójával alig érintve óvatosan simogató, angyali szépségű szüzet. Szeme zárva, hangtalan zokogása igéző volt. Könnyei a hegedű lakkozott, bordó felületén gurultak az örökkévalóság halkan sercegő fűszálai közé. A máskor talán barna fürtjeit vörösre festette a testét auraként körberagyogó lenyugvó nap bús fénye. Orgiát játszottak most a színek. Megbabonázva indultam felé. Bíborszín selyemruhája földig ért, fekete életfát rejtő mellrésze ütemesen zihált, alját apró sárpöttyök festették, szárazságuk láttatta, hogy nem mostanában érkezhetett. Bal válláról lecsúszott a pánt, bár ez láthatóan nem zavarta. Lágy szellő borzongatta testét s a bézsszín borzongással érkező ősi érzet, keménnyé formálta mellbimbóit, melyek átadták merevségük büszke sudárságát a bíbor mellrészen feszítő lét szimbólumának, kiemelve kecses karcsúságukat. Varázsolt a szomorú dallam. Félretolt valamit bennem, rajtam s maradt a hangyaszemű bánatmagány. Leültem egy szürke erezettel ezer, meg ezer úton átszőtt fekete olaszmárvány sírfedélre, elbódulva hallgattam az örömzenét, csodálva szerzője bájos kecsességét. Sudár tartással ringani kezdett a lebukó nap barázdálta parton, hol a tovaillanó idő is megállt apró percekig. Úgy hiszem, ekkor néhány igéző pillanatig nem öregedtem tovább. Lehajtottam erőtlen fejem, éreztem, ernyedt nyakam mérhetetlen gyengeségét. Amikor arcomat elengedtem a márványlap hűvös eleganciával tapadt bőrömhöz, büszke gőggel adva át érzéseimnek a fekete erénnyel összegyűjtött naphót. Vízcseppek csapódtak arcomnak, gyorsan nyíl szemem. Az áradat volt előttem újra, délceg ordítással tudatta velem, ő az úr, a természet őrült ura. Lenyűgözött a mocsok büszkesége, mely éppen egy tetőt sodort tova, tépázott cserepei, foghíjas arcmosolyra emlékeztettek. Már csak az emlékezés sodor tovább, keresztülvágtam ezen a törékeny életen, megláttam soha fel nem villanó örömfényét ennek a torz grimasszal a világra tekintő, boncasztalon fekvő, nyughatatlan emberi foszlánynak. Önnön magam halovány derengése ez már csupán, ahogyan majd sötét leplet terítenek rám, elvéve kihűlő testem utolsó gyönyörét, tudni fogom, megérkeztem. Hátamat zaklatott életem kapujának feszítem, át akarom lépni küszöbét, de sorsom mosollyal redőz és jelzi, soha nem enged el. Noha haszontalan porszemként szállok csak a szavakkal, úgy hiszi híreknek vivője vagyok, pedig fájdalomordításaim kudarcaim terhét vetítik az életnyomorom borongós falára, mégis valamilyen különleges késztetést érzek, hogy átússzam az álomfolyót. De miért jutnak eszembe itt elveszettnek hitt, korrodált dallamok? Égetik elmém varázslatos bugyrait, öntudatukra ébrednek bukott érzelmeim, sötét könnyeket karcolnak belém, elhitetik velem, van még fény, van még út, van remény. De óh, milyen hideg és hiú e halott test, mely fölött merengő a léleknyúlvány, mert elszakadni tőle rest, elnézését ugatva életet lehel rá újra, és újra. Tam-tamok szólalnak most, s egy templomi orgona hiúságával kérkedve, büszkén csendül fel az ütem, mikor vérem folyik végig testén és húsom fekszik lábai előtt. Fűszeres teaillat rabolt belőlem figyelmet, egy elillanó pillanatig kapott csak meg engem. Érzem már a mellkasomat szorító erő félelmetes súlyát, tudom, lassan nehéz lesz majd neked is, mert fojtogatni fog a csend téged is. Kitekintek most az anyai karokkal körülölelő betondzsungelből, bársony-zöld most a rám telepedő szín, és ízeknek friss zamata. Érzem belém nő a pázsit, gyökerei átszövik életem, simogatják lelkem. Egy ideig a térben üresen zuhanok, kitépve a földdarabot, melyet merev testem birtokol. Mint varázsszőnyeg alattam vonaglik, mintája folyamatosan változik és az elhagyott rög darabkák arany esőcseppekként jelzik éteri utamat. A félelem költözött rám hirtelen, túl gyors ez nekem, túl erős, fájnak csontjaim, a lüktető szél a húsomat marja, érdekes alakot ölt magára néha testem. Az elborult ég maró lét köpött bőrömre. Egyre sötétebb e nyálfolyam, s billegni kezdtem újra. Dühössé, torzzá válik most az erő, émelyit édeskés illata. Nyomorult gumitalpat nyal már üvöltve az iszaprengeteg. Észre sem veszem, bár érzem a hidegét, ihletett zaklatottsághangját is megkóstolja fülem. Szememnek üvegei előtt újra vékony füstcsík száll fel a borult ég felé, csak rövid ideig játszatja a szél, majd tovaillan cikázva. Nem tudom, mikor gyújtottam meg, de olcsó füstöt eregetett a méregszál újra. Örömmel élvezem, mert köt kicsit a valóhoz. Talán ez az utolsó emberi dolog az életemben? Mulattat, mérlegel, mérgez, akár egy isteni csodafüzér, de hazudni nem hazudik. Azt adja, amiért fizetsz, gyönyört, nyugalmat, majd kínt és gyötrelmet. Zseniális az emberi elmecsoda. Megnyílt az ég, egyetlen aranysugár küszködve, dalolva pásztázza végig a tajték minden részét, majd arcom éri el. Egyetlen pillanatig megáll álamon, érzem, simogató melegsége bátorít, mosolyom csalja elő, – nagyon nehéz ez nekem – torz vigyorrá sikerült. A próbálkozás az, ami némi kis elégtétellel töltött el. Ezer éve volt talán, amikor nem fájdalommosoly ült utoljára redőimen, szemeim húzódása már-már fájt, de legalább megpróbáltam. Mikor elhagyott a fénysugár, szinte kapaszkodtam csápjába, de csak futott tova, hagyva engem a nyomor közepén harcomban egyedül megöregedni. Ekkor megtört, felmorajlott a csend. Vigyázva, nehogy bekerítsen ez az óvatos hangcsillám, megőriztem remegésem. Sivár magány kolompját újra nyakamba lógatta, majd engem is felakasztott rá. Mint egyszerű szélharang lógtam csökönyösen alá, dacolva éteri elemekkel, csak csilingelésem nem volt oly átható. Mohó falánksággal telepedett rám az éj, forrón lehelve ajkaimra nyíló jázmin buja illatát. Mint villám cikázott át a matt égbolton a holdfény. Szónoklatot intézett hozzám, majd mikor megpillantotta megsápadt arcom gyötrő ráncait, egy felhőtorony furcsa fehérsége mögé rejtőzött. Nyomor-magányláncaimat fülfüggőként csörgette résein keresztül, magabiztos mosolya már csak múlt. Gyöngykacagása diktatórikus lett, és pálcát tört felettem. Torkom száraz kaparása lett a figyelem központja. A sötétben támolygó, sárban megcsúszott üveg életkortyot csurgatott zaklatott garatomba. Szentjánosbogár volt a cigarettaparázs. Tudta, a vágy múlandó tárgy központja lett. Elmosolyodtam. Feszített s taszított e dölyfös dacmosoly, mert érzelmi töltése nemigen akadt. Tegnap még azt hittem ez a pokol, ma tudom, ezek a mennyek. Arcom redőinek mozdulata megtisztelte e csodát. Ezüstös folyadék öntötte el a szememet, cseppekben érkezett el hozzám, majd azt hiszem áradattá vált. Elkorcsosult életem siratta az eső, a föld réseibe mosva szemváladékom üres rendjét. Friss hajtások nőttek annak nyomán, ezüst és aranyvirágok bontották szirmaikat, kapaszkodtak egymásba, gyönyör és érzelemtáncát járva, meg-megcsiklandozva bőröm, illatukkal erotikus hullám felé taszítottak. De kókadtan lógnak most alá, karcos küzdelmüknek vége már. Óriás féreg marja már reménygyökerüket szét. Fejem is csüggedten lóg alá, megfeszítettem magam, pedig nem csak saját bűn az, mit viszek. Hűtlen testem hűvössége nyűgöz le most, látom, hirtelen vért izzadnak a fák, érzem, e vér édeskés illatát. Óvnak leveleik, virágjaik nektárja tart életben, s cseppent hitet e hitetlen torzónak. Most már bizonyított, őrület költözött hozzám. Üvegtekintetem nyugodt, e hozzám tapadt megszállottság lángja lobban. Fáradt rohanásba kezdett agyam, hogy közelebbről láthassam amint egyre jobban. Hatalmas, fekete torokürege felém köpte a tényt: ismét ostoba, megint vesztes vagyok. Háborúélményt játszik, diaként rám vetíti a múlt, mely összetöri szívem, egyetlen ép részem sincs már, vöröses bársonylepel takarja be élethagyottnak tűnő, torz görcscsomómat. Mellkasom emelkedése feltételez csak valami nyomorult létet. Felém hajolt, lágy, őszinte csókot hintett homlokomra, majd tiszta szóval mosta fülem. Csilingelt, jelzett ébredjek, mert távoli volt még a tér, s távoli a hétköznapi jelen. Mosolya szűzi volt, szinte földöntúli, örömkönnyek kezdték meg táncukat szemében, mikor megmozdultam. Láncszaggatta lelkem felülemelkedett a fásultság kényelmén, rányitottam hát szemeim. Könnymosolya átható volt, megkönnyebbült. Azt hiszem szeretett! Mint elnyűtt, rossz cipőt húzott elő – csókja hihetetlen volt. Poros, ráncos és öreg voltam most, de boldog és megbízható. Remegő porcaim nem hagyták még magára darabokra szétesni vágyó testem. Tudják ezt, most őszinte. Érteni nem, de érezni és áldani való erőérzelem. Nem ismerni idejét, nem látni sem az elejét sem a végét, de inni lehet a tényét, azt, miként fiatalítja meg az ember lényét. Ha csak pár órára is, de gyémántszirmú platinavirágok millióival aranyozza be nyomorult hősünk ostoba életét, áldva szépségét, átadva derűjét. Persze ezt is elveszítettem, mert mindig mindent elhagyok. Órát, karkötőt, pénztárcát, bankkártyát – szerelmet, életet! Illetve nem is én veszítem el őket, hanem ők hagynak el engem! Az életem akkor veszett, mikor nyomorult dacgőggel arcomon, sírás nyűge nélkül téptem le magamról anyám húsát, mikor mindenki utálatára és ellenszavára e pokol rozsdás fénye először érintette meg arcomat. Birtokviszonyt állított fel velem szemben ez a törékeny, porcokból álló borzadályvilág, parancsba adva, hogy lehetetlen prófétája legyek. Sorskönyvem lett útlevelem, melyben vérem lett pecsétem tintája, s melynek borítója anyai placentaburok véres csomója. Szerelmeim is úgy vesztek, ahogy jöttek, mély űr sivár csendfájdalmát hagyva nekem. Üzenetük hangos volt, életválaszuk egyértelmű: az elhagyottak búmosolya arcomra már nem ül! Megmattult szemem csillogása is, pedig fiatal vagyok, de csak bőrömön kívül, sok ezer év van mindazon belül. A többi apróság nem méltó szóra, mármint a többi embertárgyakhoz nem ragaszkodom. Ráncaim simulnak már, megnyugodnak holtfehér hollóarcomon. Himalája hegyei emelkednek ki a sártengerből, e szent pokol is megszüli fiát. Áldozatok arca először tűnik fel nekem, vergődő állattetemeket sodor most a tajték. Emberi tagokat is látok, kezem nyújtanám, de kevés, túl gyors, túl halálos ez a hírverés. Meleg, lágy szellő mossa arcomba jeges felhők fagyos könnyeit. Vállamra omlik nem csak dértől csatakos megőszült hajam. Észre sem vettem hogyan, mikor váltam fehérré. Azt sem láttam, hogy e tiszta szín mikor költözött rám. Átadva éjszakát a fénynek, tündökragyogással érkezett meg a naphajnal, lassan húzva ki a szögeket meggyötört testemből és harmattal locsolva tisztította stigmáimat. Nem volt már sár, nem voltak csak a fehérre meszelt falak. Üres szemeimbe élet költözött, ez élet lakása lett testem, remegéssel tudatta: talajra lelt bennem, s felordított torkomból a gyönyör – megjöttem végre! Húzva, tolva, szaggatottan nézek most az égre, tetemem mosolyát dédelgetve látom, következő, kötelező életsorsom várom veled együtt drága barátom!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése