Kritika

Kritika

Kedves Alkotótársaim!

Ezentúl negyedéves rendszerességgel különböző kategóriákban felkérek egy profi írót, fotóst, képzőművészt, hogy szóljon hozzá egy adott, általam kiválasztott munkához.

Jelen esetben

Treszl Gábor: A gyümölcs és a virág munkáját értékelte

Peer Krisztián költő és drámaíró.

Rozsdakor?

Az biztosnak tűnik innen, a jelen szűk perspektívájából nézve, hogy a világ (történelem) nem szakadatlan diadalmenet, a folyamatos fejlődés eszméje már jó ideje kiment a divatból. De gyanúval illene illetnünk a megállíthatatlan hanyatlástörténet gondolatát is. Mért lenne a jó helye mindenképp a múltban (vagy épp a beláthatatlanul távoli jövőben)? Mi van, ha éppen az, ami most van, ami körülvesz, aminek a részesei vagyunk, ha éppen ez az aranykor?

Tudnánk-e róla? Az információs forradalom nem csak azt okozza, hogy egyre többen és egyre többet írnak, szükségképpen egyre kevesebb az olvasó, és a klasszikus műveltségeszmény elveszti relevanciáját; de a tudás(ok) új fogalmát, új megértési és rendszerezési módokat tesz szükségessé és alapoz meg. Aki háttal megy, csak azt látja, amit már elhagyott. Csak halvány sejtéseink lehetnek arról, milyen lesz a tudás új szerkezete (ahogy az aranykori metafizikáról is), szóval bánjunk csínján ezzel a (poszt)modern katasztrofizmussal, az apokaliptikus világnézet nagyjából az emberiséggel egyidős.

Vagy ott van az a vicces tény, amit kevesen tudnak: hány éves volt Karinthy, amikor a „Találkozás egy fiatalemberrel”-t írta?

Huszonegy.

Persze a japán esztétikában a cseresznyevirágzás éppen azért központi elem, mert egy napig (se) tart, amint elkezdődik, már vége is van (vö. kamikazék), ott a múlandóság és a szépség szorosan összetartozó fogalmak.

Fogalmak. Hm. A túlzottan fogalmi beszédmód valamiképp mindig kirekeszti az olvasót (kérdés persze, hogy tekintettel kell-e lennünk az olvasóra, az olvashatóságra, vagy - ahogy Dobó várkapitány mondta: „Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl”).

„Felnőttem.” - Ez mindenkivel megtörténik/megtörtént, mégis nehéz a kijelentéssel (érzelmileg) azonosulni. „Nem fér bele a seggem a játszótéri hintába.” - Ez látszólag ugyanazt jelenti, mégis átélhetőbb, paradox módon épp azért, mert privát, élményszerű, képi és konkrét. Az a szellemi tradíció (Hamvas, Szabó L. stb.), ami láthatóan a leginkább hatással volt az esszé gondolatmenetére, akartan és vállaltan volt ezoterikus, a „valóság-referenciákat” sokszor nélkülöző, dekódolhatatlan.

Nem véletlen, hogy a hatvanas-hetvenes évek neoavantgarde szerzőinek is szellemi táptalajul szolgált. De akkor és ott ez az elzárkózás erősen politikai természetű is volt, ez a beszédmód akkor érvénytelenítette, nem létezőnek tekintette a politikai hatalom hazug és hamis nyelvjátékait. No, de ma?

Peer Krisztián