Kapolyi Noémi: Morak egy napja 1. rész

Az erdő ronda és barátságtalan volt, mindenütt szederindák futottak alattomosan a gazban, vagy pedig akkora fatörzsek keresztezték a csapásokat Morak előtt, hogy állandóan kerülnie kellett.

Az ég borultan nehézkedett a fák fölé, és közben nedves esőcseppekkel megindult a szél is.

Morak fölhorkantott, na pont ez kellett még!

Kedves városából egyáltalán nem akarózott neki eljönnie, de hát a kínos kocsmai verekedés után egy időre muszáj volt eltűnni.

Majd visszamegy, ha egy kicsit enyhülnek a kedélyek- morfondírozott.

Hirtelen egész nagy cseppekben megindult, majd szakadni kezdett sűrűn az eső.

Morak összehúzta magán vastag disznóbőr köpenyét, fejére húzta a csuklyát, de előremeredő szakállát nem volt hová eldugnia a vizet pedig lépten-nyomon az arcába csapdosta a vihar.

-Az anyádat!- dühöngött- hogy utálom ezt a rohadt vizet!- krákogta, miközben lesunyt fejjel igyekezett tovább, valami vélt irány felé.

Igaz, késő délután volt már, de az ég olyannyira beborult, hogy a fák alatt éjszakai sötétség lett.

Egyre nehezebben jutott előre, alig látta hová kell lépnie. A rajta lévő holmik pedig egyre csak itták a vizet, Morak úgy érezte, valami zsákot visz a hátán, nem holmi köpenyt.

Aztán amikor már az elviselhetetlenségig romlott az idő, végre elfogytak a fák, és kesztyűs kezével bokrokat sem kellett félrehajtogatni többet, hanem csak füves buckákon lépkedett, és amikor felemelte a fejét egész messze valami fényt látott.

Megtorpant egy pillanatra, és szemeit erőltetve körülkémlelt, orrával pedig halkan nagyokat szippantva beleszagolt a levegőbe.

Törpeként igen jó szaglással rendelkezett. De bármerről figyelt, nem érzékelt semmilyen veszélyt.

Lassított a lépésein, és megindult a fény felé.

-Egy kocsma- jelentette ki magának- na, nézzem csak meg- mondta fennhangon.

Odaérve fellépett az egyetlen lépcsőre, és a vaskos kilincset elkapva belökte a magas ajtót, aztán rutinos látogatóként várt. Jól is tette, mert így egy kicsivel az orra előtt buggyant ki a büdös, gyomorforgató és füstös italmérés szaga, aztán amikor enyhült kissé az áramlás, belépett.

Szépen becsukta maga mögött az ajtót, és visszafordulva hátra rántotta a csurom vizes csuklyát a fejéről. A duruzsoló hangok, beszélgetés, röhögés és vihogás csendesült, aztán abba maradt. Lassacskán pedig minden arc feléje fordult. 

-Jó estét- üvöltötte el magát Morak. De senki nem szólt. Aztán lassacskán érezhetően nődögélni kezdett az a bizonyos feszültség, amit a kocsmárosok már túl jól ismernek ahhoz, hogy ne avatkoznának közbe.

Szinte a kellő minutumban kipattant a pult mögül egy pufók arcú, irdatlan kövér nőszemély,  óriási  bütykös, lapát kezeit koszos kötényében törölgetve és egészen váratlanul hatalmas mosoly terült szét piszkos arcán, majd hangosan elkiáltotta magát, miközben karjait szétcsapta:

-Ugyan fiúk, hát új vendég érkezett! Gyere te kis aranyos, és ülj le ide az asztalhoz!- avval egy hatalmasat rávágott a hozzá közel álló ácsolt alkotmányra, a Morakot méricskélők pedig behúzták a nyakukat, és hunyorogtak közben.

Morak csak tétován állt, és forgatta a fejét, ki a fenéhez beszél ez.

Aztán igen lassan rájött. De a pultosnő olyan kedvesen nézte őt, hogy kínjában nem mondott ellent, és nem kezdte el ordítva kikérni magának, hanem odaoldalgott a kínált helyre és leült.

Ekkor ordenáré röhögés támadt.

-Na, te kis aranyos, mit iszó?- kérdezték az ivótársak.

Végül kérdezés nélkül elé került egy lötty, zavaros és állott szagú italnak nézte, de aztán valaki odaszólt neki, hogy igya csak meg, ezt maga Birsike főzi- és fejével a pultosnőre mutatott- és nagyon jót tesz mindenkinek.

Morak beleivott, az íze édeskésen áradt szét a szájában, mintha megbuggyant volna kicsit, de aztán lenyelte. Később tűnt csak fel neki, hogy egészen átjárta belülről a meleg, és végül is jól érezte magát.

Ekkor már bátrabban körülnézett. Vele szemben egy egészen sovány, és magas emberférfi ült, nagyon elegáns fekete ruhákat viselt, és sovány arcában két szénfekete szem kuporgott mélyen. Morak biccentett, és elmondta a nevét, a másik is biccentett, de nem mondott semmit.

A fekete ruhás mellett egy vaskos, és erősen iszapszagot árasztó, szőrös emberforma lény ült, de Morak ismerte ezeket, az iszaposból jönnek, úgy néznek ki ahogy éppen akarnak, akár veszélyesekké is tudnak válni, de ez most visszaköszönt neki, valószínű csak inni jött.

Mellette pedig az asztal lapjára borulva aludt egy elég leromlott állapotban lévő Örök harcos, ráfért volna már egy megújító mágia, egészen elhasználódott, és elroncsolódott a sok viaskodásban.

Morak fel is dúlta magát, hogy micsoda gazdája lehet szegénynek.

Birsike pedig szakadatlanul figyelte az asztalokat, és pillekönnyedséggel terítette újra, és újra az italokat.

Morak alig tudta a kellő pillanatban megszólítani.

-Elnézést hölgyem- mondta illendően- szeretnék kérdezni valamit.

Birsike megtorpant, aztán visszalépett.

-Mondjad csak.

-Rég óta jövök az erdőn át, szeretném megtudni hol vagyok, mi van ha tovább megyek, és végül lehet-e itt enni? -sorolta Morak.

Amire Birsike válaszra nyitotta a száját az egész kocsma elcsendesedett és figyelt.

-Először is, hogy hol vagy? Ez sajnos a Véget nem érő erdő, ez a neve, mert nagyon nehéz bejutni az erdőségbe, de ki sem nagyon engedi a vándort, látod ez a kocsma is ilyen, nem is emlékszem voltam-e valaha másutt, mindig itt dolgozom, és itt élek- felelte mosolyogva.

-Ó- futott ki Morak száján-, és a vendégek?

-Mi is, mi is- hangzott innen-onnan.

Birsike újra átvette a szót.

-Mind itt vagyunk, és ha valaki betéved, egyet reccsen az épület, és lesz számára is hely, érdekes is, hogy amikor bejöttél nem reccsentek meg a falak, de mindegy is, lett hely így is.

Enni pedig lehet, állandóan sütök húst hátul, mindjárt hozok belőle.

-Az jó lesz- vigyorodott el Morak kényszeredetten, mert egyáltalán nem akart kikötni örökre egy helyen.

De mire felemelte a tekintetét Birsike már máshol volt.

Morak a poharáért nyúlt, és ivott. Birsike pedig kisvártatva megjelent egy darab, erősen agyonsütött húsdarabbal, és szépen elé tette.

-Evőeszköz? Kés?-nézett fel Morak.

-Mi?- fordult vissza értetlen képpel Birsike- hát késed kell legyen, nem?- aztán visszament a pulthoz.

Morak zsákjából kihalászta a kését, és belevágta a húsba, szokatlanul könnyen szaladt benne a penge a kinézete ellenére, az íze az már hagyott némi kivetnivalót, semmire sem hasonlított, de annyira éhes volt, hogy megette.

Utána, amikor kényelmesen teleitta magát, megkérdezte a fekete ruhás alakot, hogy mi volt ez, de az csak a vállát finoman megrántva suttogott valamit, és felnézett.

Mindegy is, gondolta Morak, ettem és kész.

Lassan álmosodni kezdett, maga elé tette a zsákját, arra gondolt ráhajtja a fejét egy kicsit.

Azonban amikor összetalálkozott a tekintete a fekete ruhással, az nemet intett a fejével, és felnézett.

Morak értetlenül emelte fel a tekintetét, nem értette, mit akar ez jelenteni.

Ekkor Birsike megjelent az asztalok között, lapát kezeivel hirtelen csendet intett, mindenki elhallgatott, vaskos szája elé emelte a mutató ujját, és felmutatott.

Aztán váratlanul irgalmatlanul nagy pörölycsapás érte a kocsma tetejét. Nyikorogva sírtak a vastag gerendák, potyogott a sár a falról, és az egész épület kínlódott akkor is amikor a következő érkezett.

Morak megrémült, döbbenten nézett a vele szemben ülőre, és a többiekre, de látta, hogy mindenki erősen markolja az asztalának lapját, és hallgat. A roham nem akart csitulni, feltűnt neki, hogy az épülettel együtt minden egyes csapás alatt Birsike is előregörnyedt, szinte belerogyott néha, miközben minden szem rászegeződve, láthatóan teljes erőből arra koncentrált, hogy Birsike talpon maradhasson. Aztán a csapások érezhetően lassulni, és gyengülni kezdtek, Birsike pedig elképesztő változásba kezdett, tagjai még jobban megerősödtek, arca megkétszereződött, lábai koszos köténye alól óriássá nőttek, aztán egyszerre csak megfordult, és lassú léptekkel megindult a hátsó ajtó felé.

Kisvártatva hörgés, majd éles sikoly hangzott fel kintről, aztán a nyitott ajtón át nem hallatszott más, csak a viharos eső csapdosása, majd úgy tűnt, mintha valamit behúznának a földön, és az ajtó becsukódott.

A csend még mindig teljes tömörséggel ülte meg az ivót, amikor egyszerre csak végre megjelent Birsike, sárosan és véresen, Morak rémülten látta, hogy Birsike szája körül, nagy, püffedt arca csurom vér. De Birsike észrevehette ezt, mert kötényét csomóban odanyomta, és végighúzta a bőrén, így láthatóvá vált, hogy semmi baja sincsen, aztán szélesre húzta ajkait, és mosolyával kivillantotta borzalmasan nagy tépőfogait.

-Én győztem- mondta.

Az egész ivó éljenezni kezdett, és mindenki felszabadultan üvöltötte Birsike nevét.

-Birsike! Birsike!- zengett a skandálás.

Morak azon kapta magát döbbenten, hogy ő is felszabadultan ordítja teli torokból:  

-Birsike!