Kapolyi Noémi: Morak egy napja 8. rész

-Nálam- állt meg az Örök harcos előtt Abigél.

A harcos felkelt a földről, teste és vértezete erőt árasztott.

-Akkor úrnőm téged, és uram téged szolgállak.

Morak megdöbbent.

-Szóval a fekete ruhás hazudott-, dörmögte a szakállába.

Mindhárman kimentek a ház elé, és amíg Abigél a növényeket vizsgálta, egyre újabbakat észrevéve addig Morak a fákat figyelte, és az éjjeli nyomokat fürkészte.

-Tulajdonképpen ez most már az a föld, amit ismerek- szólalt meg Morak-, talán megpróbálhatnék visszajutni a városomba, ahonnan eljöttem, elvégre csak verekedtem, az nem főbenjáró vétség.

Abigél odasétált hozzá, kötényét csomóban összefogta, annyi növényt talált.

-Érdekes Morak, nézd, mi minden van itt, és az a furcsa, hogy mindet ismerem-, aztán mélyen belenézett Morak tekintetébe- itt nem fog változni semmi, ha csak nem lesz valami újabb galiba- kezdte mosolyogva-, neked ez unalmas, megértem, én meg boldog vagyok itt, úgyhogy ha indulni szeretnél, akkor felpakollak, és mehetsz, de azért sajnálni is fogom-, halkultak el a szavai és a földre nézett.

Morak érezte, ahogy valami ismeretlen erő felkúszik a mellkasába, és kivörösíti az arcát, inkább el is fordult.

A ház sarkánál az erdőből gallyak ropogása, és bokrok zizegése hallatszott.

Az Örök harcos azonnal eléjük állt.

-Jönnek, be a házba- mondta parancsoló hangon.

Abigél azonnal elindult, és beintette Morakot is.

-Nézd, hogy rendelkezik itt-, dohogott.

-Ő az őrzőnk, ez a dolga- felelte Abigél.

Az Örök harcos megállt az ajtóban kifelé figyelve. Nemsokára furcsa alakok bontakoztak ki az erdő  ágai közül. Alacsony termetű, torz szerzeteknek tűntek, nagy fejükön hivalkodó sisak díszelgett, de a testüket csak valami ferde lepel takarta csatokkal összefogva. Ahogy meglátták a házikót, elindultak felé. Az ajtóhoz érve a harcostól nagyobb távolságban megálltak, aztán egyikük előbbre lépett és elkiáltotta magát valami ismeretlen nyelven, majd láthatóan észbe kapott és megszólalt:

-Írást hoztam urunktól Füvesasszony, arról amikért jöttünk, tisztelettel kérjük a segítségedet.

Majd egy tekercset és egy összetekert szütyőkét nyújtott előre.

A harcos egy darabig láthatóan a jövevényeket kémlelte aztán oldalra fordulva félreállt.

-Gnómok-, szólt hátra a válla felett Abigél.

Aztán elvette a tekercset a zsákkal, és kezdte összerakosgatni a füveket.

Kis idő múltán a zsákocskával visszatért, és átnyújtotta a küldöncnek.

-És mondd csak, kinek viszitek, ki az uratok?

-Gorrodin- felelte a gnóm fennhangon, majd meghajolt és pillanatokon belül nagy csatazajjal eltűntek az erdő fái között.

Ezen aztán mind a ketten elképedtek.

-Jaj, Morak! Itt valami egészen összekeveredett.

Morak eltűnődött.

-Hát tudod Abigél, talán mégsem lenne olyan unalmas itt.

Mivel Morak jól ismerte a gombákat, együtt gyűjtögettek egészen délig, aztán visszasétáltak a házikóhoz enni.

Morak azon gondolkodott, mivel kellene megetetni a harcost, de Abigél megnyugtatta, hogy nem szoktak enni, viszont rendszeresen karban kell őket tartani, mint a mágiával teremtett lényeket általában.

Morak azért titokban megpróbált szóba elegyedni a harcossal, kényelmetlenül érezte magát a szótlan fickó mellett, de végül neki is be kellett látnia, hogy valóban nem lehet beszélgetni vele, csak feladatot adni neki.

Morak délután azon kapta magát, hogy egészen otthonosan érzi magát a házikóban Abigéllel.

Béke és nyugalom honolt a ház körül, ő pedig eltűnődött azon, miért is akar visszamenni tulajdonképpen.

Estefelé kikönyököltek az ablakpárkányra az ajtót résnyire hagyták, a harcos kint ült a rönkön, nekidőlve a falnak és őrködött.

Nézték, ahogy ismét előkúszott a nehéz pára a fák közül, körülölelte fojtogató akaratával a ház falait, de az ajtónál tisztes távolságot hagyva hömpölygött tovább.

-Látod? Ez a harcos ereje- mutatott odébb Abigél.

Az állandóságot egy váratlan szélroham zavarta meg, erősen felkavarva a port, és a fák közti korhadékokat, Morak behúzta a spalettákat, és az ajtóhoz ment.

-Gyere be komám- szólt a harcosnak, az belépett, Morak pedig a keskeny ajtórésen át figyelte történik-e valami.

A viharossá váló lökések erősen ide-oda rángatták a fák lombkoronáit, aztán ahogy jött, úgy minden elcsendesedett, és a tájat beborította a fakón ködös, és csillagtalan éjszaka.

A Tolvaj nagy léptekkel próbált haladni, pontosan tudta, hogy mennyire veszélyes éjjel az erdő. Nem akart félni, hiszen akkor minden megérzi körülötte azt a szagot, amit a félelme áraszt, mégis egyre gyakrabban megijedt, és feszes idegekkel gyalogolt tovább. Köd mindenfelé, gondolta, azt sem tudom tőle, merre menjek. Aztán ötlött az eszébe, hogy rég fogalma nincs az útirányról csak menekül. De hová is? Valamit keres, egy menedéket, igen azt, tűnődött.

Iszkolt tovább.

Nem cipelt szinte semmit, az erdőben evett apró gyümölcsöket és magvakat, amit talált, és ivott kis kortyokban, ha víz mellett vezetett az útja. Sokat éhezett és szomjazott, mégis vasakarattal szedte a lábait, nem volt mása, csak egy zsák a nyakába kötve, jó szorosan.

-Így viszem, hogy el ne hagyjam-ismételgette suttogva magának, ha már vágyott arra, hogy megszólaljon.

Nagyon kellemetlen volt így hordani, de idővel megszokta, ahogyan azt is, hogy csak a kis falatok férnek le a torkán. Néha tett rá kísérletet, hogy lerángassa magáról, de sosem sikerült, sőt egy időre, mintha csak büntetésből történne, még jobban elszorult a kötél, és jó időbe telt amíg újra meglazult kicsit, így aztán leszokott a zsineg bontogatásáról.

Abigél leterítette a pokrócokat a földes padlóra, az ajtót becsukták és lepihentek végre.

-Nem lehet állandóan virrasztani- mondta Morak, jól esett feküdni, oldalról felnézett, látta hogy a harcos őrködik, aztán elaludt.

A fák közt megindult valami, a Tolvaj érezte a sötét tömeg imbolygását, a levegő dohossá vált, aztán elérte orrát a rothadó növények bűze, ezért még jobban igyekezett előre. Zakatoltak a gondolatai, ugyanaz a pár szó, sietni kell, nem félek, morzsolta magában, szelte a sötétséget a bokrok ágai az arcába csaptak, a zsák beleakadt egy gallyacskába, rángatni kezdte, hogy szabaduljon, de a zsineg egyre szűkebben vágott bele a nyakába. Érezte ahogy átfogja, és elborítja a bűzös sötét tömeg, valami lélegző pára, vastagon, de a Tolvajt az apró gally nem engedte el, mintha csak valami vékonyka ujj lett volna, ami beleakasztotta egyetlen karmát a zsák szövetébe és nem engedi. Még iszkolt volna tovább, de az ujj felcsavarta a zsákot, fogva tartva őt a sötétség  tömegének. A fekete köd összesűrűsödött egy töredéknyi időre, majd ritkulni kezdett, és végül elenyészett az éjszakában. Nyomában nem maradt semmi, csak egy kis zsákocska felakadva egy szederindán.

Beköszöntött a reggel. Az asztalnál ülve Morak eltűnődött.

-Azért, Abigél, egyet nem értek, ha ez a föld Alanoré, akkor most hogyan lehet, hogy Gorrodin az úr?

Mert ezek szerint bár a világ szövedéke visszahódította magának a földet, de csak nem úgy állnak a dolgok, mint régen.