semmi közepén
rozsdás telefon
nem hív senkit
nem tárcsázza
véges remény
nyugalmát nem
zavarja csengetés
néma már rég
hangját elvitte
csendes felejtés
nap fénye égeti
vihar szele tépázza
makacs eső áztatja
téli hó takarja
bőrét vörösre marja
Kép: Joó Szabolcs fotója
Semmi nem örök, ahogy olvastuk nem egyszer Gyuri soraiban, nincs ez másként a telefonnal sem. Persze a megszokott sajnálkozások mögött ott van az a sok ember, akinek köze volt a távbeszélőhöz, aki hírt adott vagy kapott, s akiket talán már szintén elfelejtettek... Ezt az elmúlást érezzük leginkább versedet olvasva, Ildi...
VálaszTörlésKöszönöm az érzést Gábor, jól gondoltad. Minden oly véges, a mi létünk, a tárgyainké. A felejtés és elmúlás elöl nem lehet elmenekülni, elér minket. Kivéve a halhatatlanokat, hisz tudjuk, mindenki és minden addig él, amíg őrzik az emlékét. :)
TörlésKedves Ildi.
VálaszTörlésIgen mély, elgondolkodtató, lélekből feltörő őszinte sóhaj.
Nagyon jól sikerült munka.
Gratula.
gyuri
Köszönöm Gyuri a véleményed, s valóban úgy jött a vers, mint valami sóhaj, úgy érintett meg ez az elárvult rozsdás telefon. :)
TörlésA rozsdás telefon szemétnek számít, mégis meghatóan emlékeztet a pusztulásra - érzékeny percekben.
TörlésElgondolkodtató, hiszen ritkák az ilyen percek, a szemetet észre em vesszük vagy tovább pusztítjuk, megvetjük, eltakarítjuk.
Jól írod Sári, de nem csak a tárgyaink pusztulnak, felejtődnek, hanem idővel mi magunk, akik létrehozzuk azokat. Az utánunk jövők pedig minket is "eltakarítanak", hogy szavaiddal éljek.
TörlésKöszönöm az olvasást, és a véleményedet. ?)
A kérdőjel véletlen került a mondat végére, bocsánat, Sári :)
Törlés