Kapolyi Noémi: Morak egy napja 7. rész

Ettől a naptól folyamatosan kijártak a sziklához figyelni, hogy elkezdődött-e a változás. Beszélték is, hogy a változás szele már benne van a levegőben, a Semmi fényesen gomolygó ködeiben, ahogyan néha tömörebben szinte testet öltve ráomlott a sziklára, majd ugyanígy visszahúzódva lezuhant a mélybe. De tudták mindketten, egyszer majd nem húzódik vissza többé, hanem kinyúlik a lapos sziklára, és lassú terjeszkedésbe kezd Alanor földjén.

Egyik délután történt, amikor éppen a Semmi felé bandukoltak a vadcsapáson, hogy apró felhőgomolyagok töltötték meg a fűszálak közeit. Először nem is tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget, de amikor már a lábuk elé is került belőlük, Abigél megállt.

-Nézz ide Morak, látod ezt? -, és egyik lábával finoman meglökte a kis pamacsot, az lassan széthömpölygött az ösvényen, de amikor elmentek és visszanéztek, már újra egyben összeállt.

-Menjünk tovább, mert azt hiszem elkezdődött- szólt Abigél.

A szikla nem is látszott, tejfehér ködben úszott a hely, de mindenütt teli volt a lég fehér villanásokkal.

-Ne menjünk tovább Abigél, nem tudjuk meddig tart a kő a talpunk alatt- javasolta Morak.

Egy darabig nézték a Semmiből beömlő ködöt, ahogy egyre jobban elárasztja a tájat, aztán finom neszekre lettek figyelmesek. Sziszegések, suttogások kezdtek hallatszani mindenféle irányból.

Morak érezte, hogy az ösztönei menekülésre sarkallják.

-Abigél!- kapta el Abigél karját- menjünk innen!- mondta parancsolón.

Mindketten nagy lépésekkel elindultak a kis ház felé.

A nap hátralévő részében a házban maradtak, mindent jól bezárva.

Éjjel lehetett már jócskán, de egyikük sem pihent, hanem az asztalnál ültek csendben, és hallgatták a kintről beszűrődő neszeket, amikor mindketten összenéztek, mert a hangok már egészen megközelítették a házikót, érezhetően körülvették a falakat, majd felhangzott a spalettán egy koppanás.

Aztán még egy. Idegborzoló süket csend, és vaksötét vette körül őket, mert a koppanásokat követően minden nesz elhallgatott.

-Most ők is figyelnek bennünket- suttogta Morak- arra várnak, mit fogunk tenni- folytatta és feszült tekintettel kereste Abigél szemeinek csillanását.

-De mi nem teszünk semmit, meg se moccanj Morak- súgta Abigél- hadd menjenek, úgy gondolom, lesznek még mások is, akik miránk fenik a fogaikat.

Ekkor újra megtelt a levegő hangokkal, és szinte érezni lehetett ahogy a megtorpant anyag tovább indult.

Óvatosan felkeltek az asztaltól, és tapogatózva Abigél a szekrényhez vezette Morakot.

-Van valamim régről Morak, odaadom neked az egyiket, de el ne ejtsd, és vigyázz rá nagyon-mondta, aztán a szekrényből egy dobozkából egy szem cseresznyét, vagy valami hasonlót nyomott  Morak tenyerébe. A valami langyos volt, enyhén derengőn fénylett,  aztán remegés futott át rajta.

-Nehogy elejtsd!- csattant fel Abigél.

Amikor mindkettejük kezében ott lapult a langyos cseresznyeszem Abigél megszólalt.

-Most pedig az egyik szemeddel látni fogod, mi van odakint, sose felejtsd el, melyik a kint és a bent Morak, tedd a szemed elé és hagyd, hogy szépen rásimuljon, nem fog fájni, hamar megszokod - suttogta, és a derengő valamit az egyik szeme elé tartotta, az pedig felpúposodott, és a szemét elérve szépen odasimult, majd Morakra nézett - most te jössz.

Morak is ezt tette óvatosan.

-Most pedig figyelünk- súgta Abigél. Újra leültek az asztalhoz, és a bejárati ajtócskára néztek, azonnal felfigyeltek a hatalmas ködre, aztán a küszöb felé észrevettek egy tömör, sötét testet, valaki ott kuporgott az ajtóban.

-Ki lehet az?-kérdezte szinte hangtalanul Morak.

-Nem tudom, de ha a szövedékkel jött, akkor sajnos csak rossz lehet.

A sötét alak kaparászni kezdett, aztán folyamatosan, fémesen nekiütődött az ajtónak. Ekkor Morak felismerte.

-Tudom már Abigél! Hiszen ez az Örök harcos!- döbbent meg Morak- Birsike kocsmájában láttam, egy varázslóféle kísérte, az őrizte.

-Őrizte?- kérdezte Abigél- hiszen azokat minek őrizné bárki?

-Mert így van fogva tartva, ebben a testben, egyébként valami veszélyes alak.

-Morak?-súgta Abigél- az Örök harcosokat ilyennek teremtik, nem lehet őket elvarázsolni és nincs mágus amelyik ilyenné tehetne valakit, úgyhogy ez itt tényleg az, aminek látjuk.

Morak gondolkodott.

-Akkor beengedjük?

Abigél felhúzta a vállát, jelezve, neki mindegy.

Mindketten az ajtóhoz mentek, és szemükkel jól körülkémlelték a házat, nehogy más is ideférkőzhessen, aztán Abigél bólintott, berántotta az ajtót, Morak pedig elkapta az Örök harcost, és behúzta, aztán az ajtó becsapódott.

A harcos nyugtalanul vergődve a hátán feküdt.

-Jó helyen vagy barátom- szólalt meg halkan Morak- csak feküdj nyugodtan, és pihenj, szedd össze magad, minden rendben van.

Abigél közben megjelent egy tökhéjjal, és valamit ráöntött a harcos nyakára és mellére, amitől az elcsendesedett.

-Ettől megnyugszik majd, és pihen, mire felkel jobban lesz tőle, most találtam a szekrényben, nem is tudtam, hogy van belőle, de biztos vagyok benne, hogy jó lesz neki-magyarázta Abigél.

Moraknak feltűnt valami, nézett az egyik, aztán a másik falhoz, míg végül megértette mi történt.

-Abigél, ez a komódféle nem állt itt eddig- és fürkészőn Abigélre nézett.

A kis házban egyre több üvegcse, apró csetresz tűnt fel.

-Úgy látszik a ház kezdi visszakapni mindazt, ami megsemmisült régen- találgatta Abigél.

A változás és a vonulás egész éjjel tartott. Amikor beköszöntött a reggel, és mindketten kimerülten kikémleltek a falakon át, nem láttak semmi ijesztőt, a harcos most is mozdulatlanul feküdt, Abigél pedig az ajtóhoz lépett és kinyitotta.

Bágyadtan ömlött be a reggeli nap fénye, és az üde levegő, azonban a fénypászmákban jól látszottak a ködös párák, amelyek mindenféle színben játszottak, akár a kocsmánál, aztán lassan megindult  a  bűz.

Morak odalépett és becsukta az ajtót.

Az Örök harcos felült.

-Hol vagyok?- kérdezte friss hangon.