Kapolyi Noémi: Morak egy napja 3. rész

Morak, amint kilépett a szabadba, és beleszippantott a levegőbe, azonnal élesen tudatosult benne, hogy nagyon távoli helyre került már az otthonától. Az erdő egyáltalán nem árasztotta azokat az üde növényillatokat, amelyeket reggelente megszokott.

Persze a nedves föld szaga az ismerős volt, de a belevegyült korhadék, és rothadás bűze erősen átjárt mindent.

Megállt, és körülnézett. Rá is talált az irányra amerről érkezett, ekkor elindult a kocsmától jobbra, befordult a sarkánál, ismét megállt és körülnézett.

-A jó fenébe!- csattant fel Morak- itt valami nem stimmel!-és baljával a combjára csapott.

Itt is ugyanaz a látvány fogadta és amikor megfordult, a háta mögött a bejáratot látta.

-Hát ha így állunk, akkor így lesz- morogta, rántott egyet a köpenye elején, megigazította a zsákját a vállán, aztán becsukta a szemeit, körbefordult háromszor, az utolsó fordulás már imbolygósra sikeredett, de nem esett el szerencsére, aztán a lába elé nézve kinyitotta a szemeit, és elindult, addig ment, amíg a fűcsomók közt a földből ágacskák kezdtek növögetni és amikor már a lombok az arcát is elérték, csak akkor emelte fel a tekintetét, nem fordult hátra, lépkedett tovább, és figyelte az erdőt.

Egyszerűen olyan volt, mint bárhol, Morak pedig arra gondolt, talán sikerült megszabadulni a görcsös akarat béklyójától, és ezért szabadon mehet amerre tud.

A nagy párában csípős rovarok repdestek, és minduntalan megszurkálták, ő pedig nem győzött vakarózni tőlük. A lombok közt látszott, hogy jó magasan jár a nap, előre nézve pedig valamin egyre gyakrabban megcsillant a fény. Ahogy közelebb ért, egy tavacska tükre bontakozott ki a szemei előtt.

Arra gondolt, nem is lenne rossz halat fogni, hiszen a zsákjában akad kötél, de még horognak való is.

Amikor elérte a partot, látta, hogy jó iszapos, az ilyennek nem szabad a szélére menni, mert elsüllyedhet bárki. Arrébb viszont talált egy jókora követ, nekiveselkedett és felvette aztán belecsapta az iszapos szegélybe, éppen úgy, hogy biztonsággal ráléphessen.

Az meg nagyot cuppant és beékelődött a sárba.

Morak ügyesen fellépett rá, aztán a térdei közé szorította a motyóját és kiszedegette, ami kellett.

Mozdulatlanul ácsorgott, és bámulta a vizet, a fogásra várva a tavacska tükre finoman fodrozódott itt is ott is, ő pedig éppen az okain merengett, amikor szemben a közeli túlparton megmozdult a víz.

Morak még mindig bambult, és figyelt.

Először csak egy sárdarabot látott, de hamar felfogta, hogy óriás kezek azok, amelyek a partot érik.

Majd a víz púposodni kezdett, és előbújt egy hatalmas lény. Lassan, és lomhán mászott ki a vízből a felkorbácsolt tómeder pedig gyomorforgató bűzt böfögött fel a nyomán. Lapos, formátlan fejéről mindenféle növénymaradványok lógtak, aztán a sárban megállva két lábra emelkedett, és bár még háttal állt, látszott rajta, nemsokára oldalra fordul majd, hogy körülnézzen.

Morak lélegzetét visszafojtva várt, zsinórját lassan kiemelte a vízből, óvatosan feltekerte, és hátra nézett, keresve, hol léphetne le a kőről.

Igen ám, de azt is látta, hogy a követ úgy dobta oda, hogy éppen ugorva rá lehessen állni. Ha óvatosan lelép róla, lába toccsanni fog a vízben. 

Úgy is olyan kicsi vagyok, inkább leguggolok a kőre, nem leszek magasabb, mint a közeli sás- remélte.

Leereszkedett, de éppen az utolsó pillanatban, mert az iszaplény ekkor megfordult. Két távol ülő apró szeme a partot kémlelte. Moraknak olyan érzése támadt, hogy ez a valami rövidlátó lehet, mert szinte átsiklott rajta a tekintete, de csak szinte, mert rögtön újra azt a részt pásztázta, ahol Morak kuporgott, miközben alaktalan orra mozgott, ahogy nagyokat szippantott a levegőből.

Egyszerre az iszaplény megmerevedett, aztán hirtelen hátra vetette a fejét, és észveszejtő hörgéssel felordított, majd villám gyorsan a vízbe vetette magát. A tavacska vize, mintha megelevenedett volna, óriás hegy hasította ketté, és tolta maga előtt bugyborékoló hangok kíséretében egyenesen Morak felé.

Morak felocsúdott rémületéből. Itt már nem volt idő gondolkodni. Mit számított a toccsanás vagy bármi, eszelős tempóban leugrott a kőről az iszapba, és villámsebesen emelgette a lábait léptében nehogy elsüllyedjen vagy belé ragadjon, aztán amikor végre szilárd talajt érzett, úgy futott ahogy csak bírt.

Még akkor is rohant, amikor már javában a fák közt járt, aztán elbotlott egy ágban, és hasra esett.

Ekkor végre volt alkalma körülnézni.

Erdő mindenfelé. Ez jó-gondolta.

Ömlött róla a víz a megerőltetéstől, de boldog elégedettség járta át minden tagját, hogy élt, és semmi baja sem lett.

Eddig- futott át az agyán.

Lassan feltápászkodott, odament egy vastag törzshöz és megtámaszkodott az oldalában.

Hirtelen a tenyere alatt fura rángást érzett. Aztán erősebben. 

-Vedd le rólam a mocskos kezed te féreg- recsegte a fa.

Morak ijedten rántotta el a kezét.

-Na, de hiszen nem is mocskos, csupa víz vagyok, a tótól futottam eddig!- tört fel belőle- nem igaz, hogy egyfolytában ez van!- méltatlankodott.

-Hmm-hangzott a felelet- a tótól nem lehet elfutni, de eljönni sem, hazudsz.

-Mi?! Hát vésd az eszedbe, hogy Morak törpe soha nem hazudik! Megértetted?! Ami sok, az sok!- üvöltötte Morak őszinte felháborodással.

A fa kissé fölé hajolt, így állt egy darabig, aztán megszólalt.

-Igazat mondtál, igazat- és felegyenesedett.

-Igen- válaszolta Morak- iszonyú volt.

Az ég felhősödni kezdett, késő délután lehetett, Morak ácsorgott, fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen, aztán lehuppant a földre.

-Morak- szólította a fa- mássz fel az ágaimon ameddig csak bírsz, mert közeleg a sötétség, a lovasai már erre tartanak, ha beborítják fekete lepleikkel az erdőt, akkor itt alul elszabadul a feketeség, ha a földön maradsz, azonnal végez veled.

Morak döbbenten hallgatott, aztán a törzs felé fordulva megpróbált felkapaszkodni, de kimerültségében nem volt elég ereje a megmászásához.

-Ne így, várj.

Lassan megindult a föld felé egy hatalmas ág, aztán derékmagasságban megállt, Morak ráhasalt, és feltornázta magát, ekkor az ág emelkedni kezdett vele.