Kapolyi György: Ghost rider

Minden holdfényes-csendes éjszakán megjelent. Látni nem lehetett eleinte, csak érződött valami szokatlan feszülő jelenlét, ami fokozatosan erősödött.

Mintha még nagyobbá és súlyosabbá vált volna a csend, a tücskök is elhallgattak, a levegő sűrűvé vált. Az egész éjszaka megdermedt, hűvös szellő támadt, zizegtek a lombkoronák, távoli, nehéz sóhajra emlékeztető hangjaik nem hatottak megnyugtatóan.

Az égbolt ezernyi csillaga elhalványult, tompa hideg fényeikkel kővé változtattak minden élőt.

Ahogy közeledett, eleinte valószínűtlen messzeségből hallatszottak lovának ütemes dobogó hangjai, majd felerősödtek, és minden kétséget kizárt, hogy merre száguld.

Maga előtt sodorta a szelet, és a néma éjszakát. Fekete harci ménjének csattogó patái dübörögve töltötték meg a teret, díszes, ékkövekkel kirakott lószerszáma világított a sötétségben. Nyitott, habzó szájából örvénylett egy vörös hab.

Fekete lovasa szálegyenesen ült nyergében, jobb kezében nehéz kardját markolta, baljában a rézzel kivert gyeplőt.

Csuklyája teljesen elfedte fejét és arcát, nem lehetett tudni, van-e egyáltalán feje, az arc helyének sötétjéből két zöld szem világított.

Nehéz köpenye úszott utána, mint csapkodó szárnyak, minden irányban lobogtak, tekeregtek, eltakarva még azt is, ami a háttérből maradt.

A semmivel nem összetéveszthető nehéz szag, olajos masszaként örvénylett a jelenés körül, beömölve az emberek szívébe, agyába és lelkébe, ahol, mint vészjósló rettenet, élt és figyelt az élet utolsó percéig.

Ahol lovának patái érintették a talajt, minden elszáradt, lovasának meg-megvillanó kardja, amire rámutatott, az porrá omlott.

A paták távolodó dobogása feloldotta a félelmet és szorongást, mély, megkönnyebbült sóhaj görgött végig a fák között, visszaállt az éjszaka kábult, elringató békéje.

A Ghost Ridert perceken belül elfelejtették, bár tudták, mindig is jönni fog újra és újra, de egy állandó rettegésben nem lehet végigélni egy életet.        

Kép: Kapolyi György alkotása