A gyertyák nekünk, értünk égnek,
viasztestükben láng a lélek.
lobog a lélek imbolygó szélben,
fürdik a fénye tinta-kék éjben.
Fények vezérlik lépteinket,
beragyogják ünnepeinket:
templomi imánk áhítatát,
meghitt együttlétek hangulatát.
Díszítik a születésnapi ünnepi tortát,
adventi koszorún a karácsonyt várják.
Viaszkönnyek siratják a ravatalnál
zokogó gyászolók bánatát.
Emlékező gyertyák lángja
pislog a temetőkben,
hervadt virágok, koszorúk,
korhadt keresztek tövében.
Az ember – akár a gyertya –
élete rövid, törékeny teste
könnyen olvad, akár a viasz.
Lelke a láng, és ha szomorú,
vékony kanócát gyorsan égeti.
Amikor csonkig égnek a gyertyák,
többé már nem látjuk egymást.
Kialszik a láng, a kanóc még füstöl kicsit,
talán az élőkre emlékezik.
A holtaknak örök világosság fényesedik.
A gyertyával valóban szemléltethető az emberi lét is... Sokan nem is gondolják, mennyire találó, mennyire áll rájuk is, hogy két végén égetik a gyertyát... :-d
VálaszTörlésA gyertya kifejező jelképe érzelmeinknek - örömnek, gyásznak egyaránt, bár érdekes módon azt látom, a fekete ruhás gyászolás ma már csak a temetés idejére érvényes - és a gyertyák sem égnek csonkig..
Törlésez szomorú