Tomor Gábor: Döntés a halál előtt

Régen szereztem élményt magamnak ezzel a filmmel, amelyet minap feltehetően egyik szereplője, Márkus László emlékének is tisztelegve sugároztak a televízióban: kiváló színészünk idén lett volna 90 éves. Másik apropó, ami miatt Az ötödik pecsét című alkotást itt idézem: ezt választotta a tíz, számára legjobb magyar alkotás közül elsőnek a szókimondó kritikus műsorvezető, Puzsér Róbert. 

Vajon miért is értékeltük ilyen sokra, és hogyan lehetett az említett lista vezetője ez a mű? Érdemes meditálni e film ürügyén tisztességről, felelősségről, az ember és társadalom viszonyáról.

Amit az írás címének választottam, talán nem eléggé pontos. Talán lehetett volna azt írni: döntés élet- illetve halálveszélyben. Esetleg az is megtenné, hogy – életpróba. 

Sokasodnak a művek, amelyek szereplőinek válságos helyzetben kell dönteniük élet és halál, a hősnek (mártírnak) kijáró jövendő és az örök gyalázat között. Határozni, amikor a választásra csak két lehetőséget kínálnak föl. És a regények, filmek alakjai az olvasó, a néző – mint utókor – előtt döntenek. Ki-ki a szerint, amit bátorsága, embersége vagy éppen gyávasága, jelentéktelensége sugall neki.

És mit tesz a néző, a kritikus, aki nem sajnálva a fáradságot, mérlegelni próbálja a döntéskor számba vehető összes szempontot, körülményt?

Ha elfogadja, hogy adott esetben csak igennel vagy nemmel lehetett válaszolni a feltett kérdésre, akkor megvizsgálja, hogy végül is meggyőződése szerint járt-e el, aki így vagy úgy döntött. A vizsgálat pedig esetenként meglepő felfedezésekhez vezethet. 

Akik látták Fábri Zoltánnak a Sánta Ferenc regénye alapján készült, fesztiváldíjas filmjét, Az ötödik pecsétet, sokáig a hatása alatt voltak. Nem lehet elfelejteni a film végső jeleneteit, azokat a kockákat, melyeken eldőlt, a letartóztatott négytagú baráti társaságból ki milyen jövőt vállal magának. Hogy arcul üti-e azt az embert, a megkínzott ellenállót, akiről nem mind egyformán gondolhatták, vajon mit akart, kiért, miért küzdhetett. Láthattuk: Gyurica, az órás, aki gyermekeket bújtatott, megtette, ami életének ára volt.

Hallottam vitákat, melyek résztvevői az órásmester cselekedetét eléggé eltérően ítélték meg. Ebben benne van, hogy többen nem tudtak véleményt mondani, mások bizonytalanul foglaltak állást. Voltak, akik határozottan kimondták: nem lett volna szabad arcul ütnie a megkötözött, kifeszített embert.  És felemlítették példának a börtönőrt, aki a történtek után tanúsíthatja: az ember tartását meg lehet roppantani, méltóságában meg lehet alázni. Mások az órásnak adtak igazat: őt várták a gyerekek, neki szabadulnia kellett.  A jelenet is mintegy ezt sugallta: a pofon után Gyurica mintegy bocsánatkérő öleléssel csúszott a véres testre. 

De megadatik-e a bocsánat? Mi az, amit az órásnak tudnia kellett volna, vagy ha neki nem – hiszen ő éppen az által lett az, akinek megismertük, hogy a látottak szerint cselekedett –, mit kellene figyelembe vennie a felette ítélkezőknek, békésebben fogalmazva: a róla vélekedőknek?

A kérdésre ne kapkodjuk el a választ. Akkor se, ha az említett viták során a bizalom fontosságáról is szó esett. Értve ez alatt az erős hitet is, annak tudatát, hogy minden körülmények között vannak és lesznek emberek, akik világuk jobbításán fáradoznak, és tudják, hogy a feladatok nem árvulnak el, s haláluk után is van folytatás.

Semprun hősei ilyenek, akik meggyőződéssel vallják: a forradalmár soha nincs egyedül. Küzdhet átmenetileg a bizonytalanság érzésével, de akkor is tudnia kell, hogy nincs egyedül.

Természetesen ezt a tudást – meggyőződést – nem kérhetjük számon az Őze Lajos által nagyszerűen alakított órásmestertől; különben is, kiélezett helyzetben vélhetően nem fontolhat meg mindent alaposan az ember. Viszont nekünk mégiscsak körültekintően kellene megítélnünk az ő választását is. Annak szemével, aki – éppen a saját korábbi példabeszédét véve alapul – sem rabszolgatartó, sem rabszolga nem akar lenni. Sem Tomoceuszkakatiti, a kegyetlen zsarnok, sem Gyugyu, aki minden gyalázatot elvisel.

Számtalan feladattal kell megbirkózni az embernek, könnyebb-nehezebb körülmények közepette. A filmbeli feladat jelképként szolgál: tíz vagy még több gyermek menekítése vagy röpcédulák előállítása egyaránt a feladatot jelenti. A feladatot, amelynek teljesítésére nemigen szoktak egyedül vállalkozni. A műből kiderült, a gyermekekről másnak is tudomása volt, adott esetben pedig akár gondoskodhatott volna róluk. Akár… De ugye, ez egyáltalán nem biztos.  

Az órásmester döntése eszerint látszólag teljesen helyes volt. Visszaváró teendőjét nyugodtan vélhette tisztességes indoklásnak, a menekülés egyetlen emberi és elfogadható szálának. Ugyanakkor szabadulása első pillanatai, tébolyult futása azt sejtetik: mintha ráébredt volna, hogy megalázkodásával, választásával valamit azért ő is veszített. Ő, aki nem kis kockázatot vállalt gyermekek megmentéséért (amiről asztaltársasága sem tudott), amíg él, őrlődhet azon, hogy mit is tett a pribékek és barátai előtt. A társak előtt, akik elveik ellenére képtelenek voltak, nem akartak életük visszanyeréséért nemtelen mozdulatot tenni.

Mondhatjuk tehát, hogy minden szempontot kielégítő, egyértelműen helyes választ az ábrázolt helyzetben nem is lehetett adni. A nézőket azonban egész biztosan elgondolkodtatták a filmnézés közben felmerült, s nyugtot utána sem igen hagyó kérdések.

A képen a film egyik jelenete látható