Markovity Radmila: Párbeszéd önmagammal

Én: Dehogy Téged, magamat kérdezem. Miért szúrta talpam helyett annyi macskatüsök az életem.

Én2:  Ne vitatkozz, ne morogjál ha kell, ha nem, mást sem kímélt az égre meredő talpba fúródó tüskeerdő.

Én: Az nem nekem fájt, hanem másnak.

Én2: Add a hegyesi epres kertnek, ahol zacskóban terem a fene, minden hátadon cipelt terhedet. Arra kérd meg, ne úgy egye, mint az almát, biztos ami biztos, reszelje meg, mint a tormát.

Én: Neked aztán jó a memóriád, na meg a fantáziád. Gyermekkorunk átokversét

átok nélkül testre szabva reám húztad. Azt se feledd, öregségem ajtómban áll!

Én2: Ne huhogj itt mint a vészmadár. Öreg biz az országút, még sem nyivákol.

Emlékezz a tengerparton, milyen volt a kiemelkedő szikla éles „tüske”. Az bezzeg nem szúrta a lelkedet.

Én : Ott a boldogság ölelt reggeltől reggelig. Szimfóniát csobogott a tenger. Körkörös szikla üregén kandikált rám a világ. Távolból hóval borított hegycsúcs kacsingatott és mosolygott hozzá. A közelben apró sziklaháton egy sirály tollászkodott.

Én2 : Emlékszem, gomolygó felhők , a fehérek, a kék tengerrel elbűvöltek minket. Szebbek voltunk, mint a távoli havas sziklahát.

Én: Energia tele zsákkal. Huszonöt évvel ezelőtt átugrottam a templomtornyot oda meg aztán vissza. Most, kitekeredik a nyakam, ha a toronyórát kémlelem.

Én2: Ugyan már. Hunyd be a szemed, látni fogod a természet boltíves hídját.

Én: Úgy vonz az akarat, átmenni rajta még egyszer, látni a túlsó partokat.

Én2: Nem lesz nehéz, csak erőltesd meg magad.

Én: Nem vitatkozok tovább! Erőlködjön aki akar!

      Nem árultam el, de egy macskatüsök  belőlem a semmibe elporladt.