Mivel a felvirradó napon a világon semmi sem történt, délutánra Morak unatkozni kezdett.
Amikor Abigél megjött a növény gyűjtésből, Morak úgy érezte muszáj beszélnie vele.
-Abigél, figyelj csak-, és tétován a földet nézte, miközben bocskorával kis köröket rajzolt a poros utacskára- nekem itt nincs mit csinálnom, jó itt, de én menni akarok tovább, csak az a baj, hogy téged minden ideköt-, aztán felnézett.
Abigél kiborította kötényének tartalmát egy kosárba, aztán elindult a ház fala mentén mögötte Morakkal.
-Valahogy sejtettem, hogy eljön ez az idő, ha nem is ennyire korán- kezdte, nekem sosem volt dolgom másutt, hát itt vagyok, de miért jutott ez eszedbe Morak?
-Hát, gondoltam mehetnénk együtt-motyogta Abigél hátának.
Abigél megfordult, és elmosolyodott.
-Mehetnénk, de időbe telik amíg elcsomagolom a holmikat.
-Jól van-válaszolta Morak megindultan, de Abigél addigra már befordult az ajtón.
Az este a csukott spaletták mögött izgatott tervezgetések sorával telt Morak részéről, Abigél pedig csendesen hallgatta, néha vidám mosollyal az arcán. A kinti hangokkal már nem törődtek, hiszen az Örök harcos őrködött az ajtó előtt.
-Igazából meglepő módon van bennem ragaszkodás a házikód iránt-, jelentette ki Morak- megszerettem, és csodásan vigyáz ránk, ha mi elmegyünk, nem tudom mi lesz vele, remélem vissza fogunk találni hozzá valamikor- sóhajtotta.
Abban állapodtak meg, hogy a következő napon Abigél mindent összeszed, amit vinni fognak, és a rá következő hajnalon elindulnak mindhárman Alanor földjének mélye felé.
Reggeli után elkezdtek pakolni, Abigél ismert valami általa egyszerűnek titulált kis varázslatot, amivel mindent apróvá tett, és úgy rakott bele a bugyorba. Így rövid idő alatt kiürítették a házat.
Este annyira teli voltak izgalommal már mindketten, hogy sokáig éberen feküdtek csak a pokrócokon, és nehezen tudtak elaludni.
Éppen csak hajnalodott, az erdei párák vastagon, és szürkén sötétlettek a fák között. A barátságtalan hideg még megmaradt éjszakáról.
Egy sötéten nyúlós alak kezdett kibontakozni a fák ágai közül, megdermesztve maga körül a levegőt, majd lassan leereszkedett, hosszú inas karját fekete, sűrű köd lepte el, hegyes pofája egy ágacska felé nézett.
-Nicsak, nicsak-súgta a bokrok felé- mi lóg ezen a kicsi ágon? -aztán csontváz ujjaival lefejtette a feltekeredett madzagot az ágról, és visszahúzódott testetlen alakja a sötét lombok rejtekébe.
Mire kisütött a Nap Morak, és Abigél teljes mértékben készen álltak az indulásra. Morak kilépett a ház ajtaján, megfogta és megszorította az ajtó félfát.
-Találkozunk még remélem barátom- aztán ellépett.
Abigél is körülnézett, aztán az Örök harcoshoz fordult.
-Indulunk.
Csak akkor néztek vissza egy utolsó pillantásra, amikor már átvágtak a ház mögötti hosszú réten, és majdnem beértek a fák közé, aztán együtt beléptek a sűrűbe.
Abigél vidáman szedte a lábait, teli volt várakozással, és kíváncsisággal. Mesélte Moraknak, hogy ő sosem járt még semerre, ezért örül annyira. Ezen a napon nem kellett kibontani a zsákjukat ennivalóért, mert Abigél lépten-nyomon talált valami ehetőt. Késő délutánra járt már az idő, amikor Morak kezdte szemügyre venni az erdőt rejtekhelyet keresve.
-Gondolnunk kell arra, hogy biztonságban legyünk Abigél, veszélyes itt. Aztán végre két órányi keresgélés után rábukkantak egy hatalmas tölgy gyökerei között megbúvó odura. Először az Örök harcos bújt be a résen, és miután belül üresnek találta, ők is bemásztak a nyíláson.
Meglepően tágas volt ez a rejtekhely, és szerencsére száraz is. Előszedték a takarókat, leterítették az egyiket, a másikat pedig a bejárat rését alkotó göcsörtökre igazgatták, hogy ne lehessen csak úgy bekukkantani rajta. Aztán a nyílásnál lekuporodott a harcos, és vegyes érzelmekkel várták az éjt.
A suttogásokat már megszokták, a szélrohamok is ismerősen rázták a lombokat, de az azt követően beállt csend idegborzoló volt. Néha ág reccsent aztán semmi sem történt.
Csendesen feküdtek az odvas fa mélyén, Morak rég nem érezte ezt az érintést, de azonnal összekapta magát amulettjének rezdüléseire.
-Veszélyt jelez a mellemen az amulettem, figyeljünk-, súgta Abigél és a harcos felé.
Abigél megfogta az ölében a motyójukat egyik kezével, a másik kezével pedig elkapta, és erősen szorítani kezdte Morak kezét.
-Morak!-súgta- te fogd meg a harcos kesztyűs kezét most!- mondta ellentmondást nem tűrően.
Morak azonnal megérezte, hogy ez nem tréfa, és elkapta a harcos kezét.
-Most pedig hunyjuk be a szemeinket, és várunk-szólt Abigél szárazon-, csak akkor nyitjátok ki amikor szólok, addig nem.
Mindhárman engedelmeskedtek.
Érezték az arcukon a leheletét a valaminek, a bűzt, az érintést, mintha végigsimította volna bőrüket a hideg iszonyat, körüljárta, és szagolta őket. Ha vissza is húzódott néha, várható volt, hogy újra előbukkan. Némán, és hangtalanul tűrték, ahogy Abigél kérte. Furcsa, égett szag járta át az odút.
Morak érezte ahogy a kicsi amulett forrón tapad a mellkasára. Néha még a lélegzetét is visszafojtotta.
Aztán nagy sokára Abigél hangját hallotta végre.
-Elment, minden rendben van, kinyithatjátok a szemeteket.
Morak izzadtan ült ahogyan Abigél is, csupán a harcos nézett ki úgy, ahogyan máskor.
Körülöttük minden érintetlen volt, azaz mégsem annyira, mert a nyílást eltakaró pokrócra nagy lyukakat égetett valami.
A szorongató élmény után megpróbáltak kicsit pihenni hajnalig.
Reggel aztán összeszedték a holmijukat és elindultak, a harmatos bokrok, és üde levelek között susogásra lettek figyelmesek. A hang a magas fűszálak közül hallatszott. Morak óvatosan kibújt egy bokor rejtekéből, és odakémlelt.
-Ó, jöhettek- szólt hátra mosolyogva-, ezek csak ártalmatlan növényevők, olyan csigafélék-, és előre intett.
A méteres kígyózó mozgású házatlan, csigaszerű állatok surrogó hangon siklottak a nedves fűszálakon. Testük pompás smaragdzöldben játszott, elöl kúposodó fejükön két nagy szem csillogott, egyáltalán nem tűntek taszító jelenségnek.
Abigél is kidugta a fejét az ágak között Morak mellé.
-Igen, emlékszem már rájuk- mondta mosolyogva- képzeld, Morak, még gyerekkoromból az erdőszélen sok volt belőlük reggelente, szelíd jószágok, fel is lehet ám ülni a hátukra, gyere, megmutatom.
Aztán intett a harcosnak is és közben magyarázott neki valamit.
-Ne kéresd már magad, gyorsabbak, mint mi gyalog! Tedd, amit én!-kiáltotta vidáman, és már ment is előre.
Odasietett az egyik hatalmas, vaskos állat mellé, jobb tenyerét rátette a széles hátra, és igyekezett vele tartani, aztán az állat lassítani kezdett a mozgásán, és végül Abigélhez igazodva megállt, Abigél felmászott az izmos hátra, közben tenyerét az állaton tartva, majd amikor elhelyezkedett a többiekre nézett.
-Morak! Harcos! Ahogy én, gyerünk- mondta nekik.
Morakban volt némi iszonyodás, de amikor a fénylő börhöz ért a tenyere, egyszerre elmúlt minden kellemetlen benyomása, meleg és kemény valódi test nyugodott várakozón a keze alatt, nagy bizalmat árasztva magából.
Utolsóként a harcos ült fel, neki nehezebb dolga volt, mert a lény kissé tartózkodott új gazdájától, de aztán ő is fent ült az állat hátán, és megindultak a magas fűben halkan, könnyedén surranva.
Hiába, na, ez a Morak tenni vágyik, így menne is tovább. Mintha több lenne kapcsolata egyszerű ismeretségnél közte és Abigél között, erről árulkodik a kissé zavart mód, ahogyan a nőt társként hívja. Az út persze felfedezésekkel is jár, törpénk sosem látott ilyen lovagolható csiga testű állatokat... :)
VálaszTörlésGyerünk, Morak és társai "könnyedén surranva" előre!
VálaszTörlésÜdv: Szabolcs
Kedves Gábor és Kedves Szabolcs,
VálaszTörlésKöszönöm az olvasást :) örülök neki.
Hát... Változatlanul izgalmas a történet Noémi.
VálaszTörlésAz előttük álló út, érzem, hogy tele van buktatókkal.
Kíváncsian várom a folytatást.
gyuri
Morak kalandozásai lankadatlanok. Üdv.
VálaszTörlésKedves Gyuri,
VálaszTörlésKöszönöm szépen :) a véleményedet, még pár rész és célba érnek.
Drága Hajnalka, köszönöm :)
VálaszTörlés