Kapolyi Noémi: Morak egy napja 5. rész

Morak kimerülten kapaszkodott tovább a fán ülve, hátát óvatosan nekitámasztotta a mögötte húzódó vaskos ágnak, így mégiscsak kicsikét könnyebb érzés volt.

Aztán csukott szemekkel fülelt lefelé, néha kis résnyire nyitotta pilláit, éppen annyira, hogy kileshessen alóluk, de az erdő rezzenéstelenül hallgatott.

Morakon akkora zsibbadtság, és fáradtság vett erőt, hogy úgy érezte be kell hunynia a szemeit, és csak egy pillanatra jobban nekidől az ágnak, csak kicsit, gondolta elalvóban.

Aztán menthetetlenül elnyomta az álom.

Morak nem tudta, hogy álmodik-e még, vagy ébren történik mindez, de azt érezte, hogy erősen kapaszkodik, tehát nem lehet semmi baj.

Csak annyira nyomta valami a nyakát, erős krákoghatnékja támadt tőle. Pedig bent ült egy ivóban, még a nevére is emlékezett: Olcsó Bókok, ez állt felfestve egy nagy deszkán.

Éppen meg akarta inni a borát, de visszabuggyant a száján, egyszerűen nem bírta lenyelni, köhögés rázta meg. A torka még jobban elszorult, aztán az egyik köhögőrohamban kinyitotta a szemeit, azt sem tudva, mit is lát hirtelen.

Csillogott egy szempár, de olyan közel hozzá, hogy szinte beleolvadt a sajátjába, egy arcot látott nekitolva az övének, hangtalanul nézte őt, ahogy fuldoklik. Érezte, hogy a nyakát erős kéz szorítja el, szinte már teljesen. A talizmán fájdalmasan küszködött érte, de egyre kevesebb sikerrel.

Morak kapálózni próbált, egyik kezével a markoló ujjakat tépdesve, míg a másikkal kapaszkodott a fába, de izmai egyre gyengébben dolgoztak, látása elhomályosult. Itt a vége, suhant át az agyán.

Még hallott valami zajt, de nem tudta már, mi lehetett.

A lombok közt óvatosan belesett a hajnal, aztán szétnyitotta egy helyen a vastag zöld fakoronát, és egyik lábával majd a másikkal is ránehézkedett a nyöszörgő ágra, aztán lassacskán kapaszkodva bemászott, és elindult lefelé. Nyomában ott libbent a fény, és bejárt mögötte minden zugot.

Éppen Morak arca mellett kapaszkodott lefelé, vaskos ujjaival kedvesen megcirógatva szőrös vonásait.

-Nyisd ki a szemed te szakállas, hiszen még van benned élet, addig pedig fel kell kelni-szólította  mosolyogva Morakot.

Ahogy Morak felébredt egészen belefájdultak a szemgolyói a fényességbe, aztán csak nézte az erőteljes, egészséget árasztó teremtést ámulva.

-Hát te?- aztán köhögés fogta el.

-Én? Nem tudod? Én vagyok a Hajnal - felelte nevetve, de már megyek is-,  avval lemászott az ágról, lehuppant a földre, és öles léptekkel, nevetgélve végig trappolta az erdőt.

Morak felült, és megtapogatta fájó nyakát, aztán előhalászta a kis fatalizmánt, hálásan nézte hosszasan, megpörkölődött a harcban, de ott díszelgett a markában. és érezte benne az erőt.

Morak megnyugodva lógatta vissza az inge alá.

Aztán megérintette a fát.

-Itt vagyok, hallod? Te hogy érzed magad?- aztán figyelt, várta a választ.

A fa finoman megbillentette az ágait, aztán felelt neki.

-Megmenekültél Morak, de indulnod kell, még egy éjszakát nem bírunk ki élve, kimerültem.

-Egy darabig segített a talizmánom, de aztán majdnem megfojtott valami, akkor te segítettél?

-Haláltusádban a talizmánod értem kiáltott, és mivel a te őrződ fából készült, segítenem kellett, ez a rend, de majdnem felemésztett engem is a küzdelem.

-Hát, akkor neked is nagyon köszönöm, nélkületek már nem lennék itt. De mondd csak, ki, vagy mi volt az ami engem fojtogatott?

- A Véget nem érő erdő egyik Éji Lovasa volt, akiről szóltam már neked, ezért kérlek indulj, ne maradj itt tovább, mert mindkettőnket felemésztene, indulj utadra Morak.

-Jól van, máris. Köszönöm neked.

-Szívesen- mondta a fa, és lehajtotta az ágát a föld felé annyira, hogy Morak lecsusszanhasson róla a motyójával együtt.

-Most merre?-kiáltott fel a lombokba.

A fa kissé eltekeredett, és egyik ágával irányt mutatott neki, Morak pedig elindult.

Lassan haladt, de örült az útmutatásnak, úgy érezte, ez az irány valóságos, vagyis tényleg vezet valahova.

Egyszerre felfigyelt a táj változására, már nem korhadékon vezetett az útja, itt-ott zöld fű sarjadt, és közte apró virágok rezegtek a légjárástól. Amikor jobban körülnézett, változatos lombokat, és bokrokat látott mindenfelé.

-Kijutottam volna?-tette fel magának hangosan a kérdést, és arcán végre megjelent egy önfeledt mosoly.

Aztán még pár óra járás után kis házat vett észre a ritkás erdőségben.

Egészen vidám, és színes épület volt, mélykék fatáblás ablakokkal, és pirosra mázolt keretekkel, miközben a ház falai sötétzölden virítottak. 

-Hahóó!-kiáltott Morak- jó napot!

-Mit üvöltözöl itt, meg vagy szédülve?!-hallotta a korholást- mindjárt átesel rajtam, itt ülök a gazosban-, és intésre emelkedett egy kéz majdnem az orra előtt.

-Ó, bocsánat- makogta Morak zavarában az asszonynak- hát maga mit csinál itt?

-Növényeket gyűjtök, azokkal dolgozom.

Morak hátrébb ugrott.

-Boszorkány tán?- kérdezte megütközve.

-Füvesasszony, maradjunk ennél, csak nem valami babonás lény vagy, tele mindenféle mágiákkal?

Hallottam már ilyenekről, mind azt hajtogatja, hogy egy másik világból valók, meghiszem azt, hehe. Különben meg milyen alacsony vagy, nahát, és minek a szakáll? Nem tudtad, hogy alacsonyít?-kérdezte feltápászkodva a földről.

Morak döbbenten állt.

-Miket mondasz te? Lassabban, ha kérhetlek, szóval csak füvesasszony volnál? Meg másik világ?

Morak fogta a fejét és egészen lesújtva érezte magát.

-Mi van veled?-kérdezte a füvesasszony- tán a fejed fáj? Na, arra adhatok valamit, gyere, igyekezz már, így sosem fog elmúlni.

Morak kábán követte, egyszerűen sírhatnékja támadt az elkeseredéstől.

A kis ház egyetlen helységből állt, de volt benne minden ami kell, az asszony leültette az asztalához, töltött neki teát, és belediktálta Morakba.

Aztán ő maga is helyet foglalt, és Morakra nézett.

-Na, mesélj, hová való vagy, és mi történt veled- avval figyelmes tekintetével őt figyelte.

-Azt sem tudom, mit meséljek, hiszen egy szavamat sem fogod elhinni, ezután amiket mondtál- szólalt meg Morak, de az asszony csak figyelt tovább.

-Én Morak vagyok a törpék földjéről, azért vagyok alacsony, és a Véget nem érő erdőn át tévedtem ide, ahol először egy fogadóban, másodszor egy fán éjszakáztam, ami megmentett engem, de még egy éjt nem éltünk volna túl, ezért jönnöm kellett- az asszony figyelmesen hallgatta-,

valahogy haza szeretnék jutni, de nem tudom hogyan, és nagyon nagy baj van, hogy ez a föld már egy másik világban van, ennyi igazából- aztán csak összegörnyedve lógatta a fejét, és hallgatott.

-Lehet, hogy soha többé nem juthatok vissza- suttogta szomorúan.

-Hát- szólalt meg az asszony egy idő után elgondolkodva-, tényleg kissé furcsákat meséltél, de az is igaz, hogy hallottam én már sok mindenről, és mivel igazságmondó teát itattam meg veled, igazat beszéltél nekem.

Morak dühödten nézett fel, de az asszony békítően felemelte a kezét.

-Ne gurulj dühbe Morak, gondolj bele az én helyzetembe is, lépten-nyomon előbukkan valaki a semmiből, és mesél hetet-havat, valahogy ki kell szűrjem a hazugokat.

Moraknak evvel egyet kellett értenie.

-Azért szólhattál volna- mondta sértődötten-, de hogy érted azt, hogy a semmiből?-kérdezte.

-Hát úgy, hogy tudod mit, gyere, megmutatom neked-, és felállva intett Moraknak, hogy kövesse.

Miután kimentek a házból, elindultak a bokrokkal övezett kis vadcsapáson, ami Moraknak olyan ismerős volt.

-Innen jöttél gondolom?- nézett rá az asszony.

Aztán a talaj kövesebbé vált, végül már lapos sziklákon haladtak, egy helyen pedig megnyílt a növényzet, utat adva egyetlen lapos sziklaszirtnek. Amikor az asszony végigment rajta, és megállt, maga mellé intette Morakot.

-No, nézd hát, itt a Semmi-, és karjával körbe mutatott.

A hatalmas szirt előreállt a levegőben, és körülötte nem volt más, csak sűrű és fényes köd.

Vastag gomolyai körülszálldosták a sziklát, és őket is hol előrébb tolulva, hol pedig visszább húzódva.

Morak megsemmisülten állt.

-Én innen jöttem, itt volt az erdő-,  mondta lesújtva.

-Minden szavad elhiszem, ezt tudd, de innen csak ezt látni- mondta az asszony-, most pedig gyere visszamegyünk, és kitalálunk valamit.