Beosont a csend az agyamba.
Óvatosan lépked.
Álmod könnyűn hull két karomba -
… s ha hozzá érek…- szétszéled.
Kúszik tested, fáradt testembe,
Madárdal hallik.
Magányom fojtogat - remegve,
De nem hal meg csak elalszik.
Vágyam izzik,- szellő lebben,
A puha könnyű sötétben.
Sírdogál a remény…
S kacaj hallik az éjben.
Elnyűtt fák nyújtózkodnak
Görnyedt ágaikkal az ég felé.
Sápadt holdsugárral játszik a fény.
Csillagokat ébreszt,
S múlatja kedvét a kétely.
A valóság betoppan.
Izmos karjaival széttépi
Az esthajnalcsillag derűs mosolyát.
S míg karomban a remény halkan szenderül…
Az éj megpihen, s arcom felderül.
S míg arcom, - arcodon megpihen…
… bár nem zendül sem ének, - sem víg kacaj,
Szívem szívedhez ér, és nem zavarja már -
… - sem tűző nap - sem szélvihar
A magány, a vágy, a kétely, a remény - mind megjelennek versedben, és érdekesen szövik át sorait. Álom és ébrenlét egymásba játszva adják elő a lassan elcsituló éjszakát... :)
VálaszTörlésJudit.
VálaszTörlésSzép lírai költemény.Simogatóan ringat, kedves, és biztató.
Tetszett.
gyuri
Kedves Judit, versed nekem is tetszett, de megjegyzem, az "s" kötőszót akár el is hagyhattad volna, vagy kevesebbet is lehetett volna használni. Anélkül is kiválóan érthető a mondandód. :)
VálaszTörlés