Csak
az a mondat dübörgött a fülükben, hogy mindjárt itt a mentő. Zsuzsa megdermedt
a hír hallatára, alkalmasint Erna is. Szinte megnémultak. Ültek bénultan egymás
mellett, és sírtak. Erna megrendülten simogatta ezt a bolond nőt, aki a
testvére, aztán mélyet sóhajtva felállt, és előszedte saját -, előre
összecsomagolt - kórházi felszerelését. És pakolt össze mindent, amire ismerete
szerint szükség lehet a kórházban. Tudta, hogy csak magára számíthat, mert az a
két szarházi akkor sem érne semmit körülötte, ha most éppen itt lenne. Ennyi
tehetetlenség, ami a két kölyökbe szorult, csak nehezítené, nem könnyítené meg
a dolgát.
Mire
elkészült, alig kapott levegőt, már szedte is elő a pumpáját, meg a
gyógyszereit, mert az asztmája olyan félelmetesen tört rá, olyan galádul, hogy
úgy érezte, hamarabb megfullad, semmint megjöjjenek Zsuzsáért a mentők. Ültek
megnyomorodott lélekkel az egyetlen szobában, és várták a semmit.
-
Mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel nélkülem? - jajdult fel Zsuzsa hirtelen.
-
Fogd be a szád, mert ráülök! Mi lenne? Felnőnek. Amit eddig te nem engedtél meg
nekik, mert így tetted magad nélkülözhetetlenné számukra. Lehet, hogy ez a
betegség pont érettük érkezik. Te szenveded meg, de legalább visszakapják a
saját életüket.
Most
minden átmenet nélkül ráborult a nővérére, és csókolgatni kezdte.
-
Megjöttek. Nem tudok veled bemenni, mert nem tudnék egyedül visszajönni. De a
gyerekeket beküldöm hozzád, amint hazajönnek. Vigyázz magadra, kérlek!
*
Laura
mosolyogva fogadta, a hozzá lépő újabb ügyfelet. Régi ismeretség. Az elegáns
hölgy idekerülése óta ragaszkodik a személyéhez. Tíz éve ismerik egymást,
tudják egymás nevét, s néha beszélgetni is tudnak, ha kevesebb az ügyfél. Az
idősebb egyedül él. Unokái, - akiket ő nevelt fel, - külföldön élnek, onnan
segítik anyagilag. Lánya és veje autóbaleset áldozatai lettek. Nincs, akivel
szót váltson, aki elbeszélgessen vele. A körülötte levő lakások megüresedtek,
majd új tulajdonba kerültek. De ezek csak felújított üres otthonok, gazdáik nem
lakják. Őt viszont megbénítja a csend. Pedig szüksége lenne az emberi szóra. Ha
nincs, vagy kevés az ügyfél, ez a drága kis teremtés elbeszélget vele néhány
szó erejéig.
-
Hogy tetszik lenni Olga néni? Meggyógyult már a barátnője?
-
Már el is temettük kedvesem. Ő volt az utolsó, aki felhívott néha, akit még
érdekelt, ami velem történt.
-
Mit tetszik parancsolni Erzsike néni? A szokásos ügykezelés?
-
Igen kedvesem. Mi ez a szám a papíron, amit ideadott? - szólt vissza mentében
az Olgának nevezett hölgy.
-
A telefonszámom. Ha otthon vagyok, ezen tetszik elérni. S, ha úgy gondolja Olga
néni, beszélgethetünk. Kezét csókolom.
Az
idős hölgy már eltűnt, amikor észrevette, hogy egy könyv maradt utána a pulton.
Ez az, amiről a múltkor beszéltek, s ő kíváncsi lett rá. Nem örült az ilyen
ajándékoknak, pontosabban semmilyen ajándéknak, melyekkel egyik-másik ügyfél
kedveskedett neki. Hol keresztrejtvényeket felejtettek itt észrevétlenül a
számára, hol egy videó kazettát. Van, aki csokit rejt el a hivatalos iratok
alatt. Nem nagy értékek, inkább a figyelem, és a kedveskedés jelei. Rettenetes,
mennyi a magányos árva ember, akik csak akkor jutnak emberi hang közelébe, ha a
postás jelentkezik náluk. Lám, a jó szó, a figyelem, a jó eligazítás hálára
késztet. Pedig ez neki kötelessége.
Már
végére ér lassan a napnak, örül is neki. Itt nem lehet tévedni, itt minden
pillanatban topon kell lenni. Nem is tudja, mit tenne, ha külön családja lenne.
Mikor tudná a gyerekeit, férjét becsületesen ellátni. Ezzel együtt nagyon
szeretne társra találni. De, ez olyan vágy, amely sohasem teljesülhet. Ezzel a
szétfolyó alakkal semmi esélye. Többször próbálkozott hirdetések útján
ismerkedni, talált is néhány embert, akit elfogadott volna, de amikor
megmondta, hogy neki nem lehet gyermeke, pillanatok alatt felszívódtak. A
nevéről már nem is beszélve. Hogy lehet valakit Laurának nevezni? Bárhol
bediktálja, kiröhögik.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése