Kapkodó
mozdulattal szedte össze a szobában szanaszét heverő tálakat, fölsöpörte a
padlóra hullott szemcséket, letörölte a falra fröccsent folyadék maradványát.
Lefedte a Szert tartalmazó kancsó tetejét, s elrejtette a szobafalba épített
szekrényben. Sietve megmosakodott, átöltözött, s mint minden reggelen, aznap is
elfoglalta helyét a lefelé vánszorgó liftben, Pásztor kisasszony illat-körében.
Ám ezúttal nem meresztette rá fájdalmas tekintetét: lelki szemei előtt egy
szinte gyermeki arc, a bájos Csábi Titanilla vonásai bontakoztak ki. A
munkahelyén a szokásosnál is feszültebb hangulat fogadta. Libusov Szvetlána
(vén) kisasszony utálkozó és riadt, Zsíros Szaniszló nyíltan gyűlölködő
pillantása kísérte a kis hivatali szobáig. Csupán Ránczos Alajos bácsi nézett
föl rá sajnálkozva... Belépve a helyiségbe az asztal mögött egy koromfekete egyenruhás
férfit talált. Amikor meglátta Pokronyt, fölpattant a székből és zordan
végigmérte.
–
Ön Pokrony József?– mordult rá.
–
Igen, uram... – hebegte hősünk.
–
Kemény János hadnagy vagyok, a rendőrség bűnügyi osztályáról. Kérem, kövessen!
– a nyomozó az orra elé emelte az igazolványt, majd ugyanazzal a mozdulattal az
ajtó felé intett.
–
Igenis, hadnagy úr.
Pokrony
remegő térddel lépdelt a szűkszavú tiszt előtt. Nem a páncélozott rendőrségi
járműbe tuszkolta, hanem – pár emelettel lejjebb – egy szűk szobába.
A
csupasz falak és a helyiség közepén árválkodó támlátlan szék nem hatott túl bizalomgerjesztőn.
–
Üljön le, Pokrony! – csattant a tiszt hangja.
–
Néhány kérdésem lesz magához, szorítkozzon lényegre törő válaszokra.
Rendben?
–
Igen, uram... – suttogta elcsukló hangon József, vadul törölgette izzadó homlokát.
Észrevette,
hogy vallatója egy marokba illő készüléket húz elő a zsebéből, bekapcsolja,
majd hősünkre irányítja.
–
Ismeri ön Csábi Titanillát?
–
Igen, hadnagy úr... – a kérdés pengeként hasított a szívébe, nagyot nyelt a válasz
után.
–
Találkozott a napokban az említett hölggyel?
–
Igen.
Mit
akarhat tőle a hadnagy?
–
Mikor? – a tiszt a hátát a falnak támasztva állt. Szemöldökét felhúzva
József
gyöngyöző homlokára meredt, kezében halkan zümmögött a gépezet.
–
Tegnap...
–
Pontosan?
–
A munkaidőm alatt bizonyos adatok szükségeltettek a...
–
Ne halandzsázzon, Pokrony! Azt kérdeztem, hogy mikor volt a lánnyal együtt?–
kemény ellépett a faltól, jobb kezét előre lendítette.
–
Tizenegy óra tájban, lehet, kicsit később.
Pokrony
ijedten behúzta a nyakát, ebben a testtartásban várta a pofont, ám az ütés
elmaradt. Vallatója mély lélegzetvétel után higgadtan kérdezte tovább.
–
Hol találkozott Csábi kisasszonnyal?
–
A középkori tudományok részlegének komputer osztályán.
–
Az hol van?
–
Néhány emelettel felettünk, hadnagy úr.
–
Tartózkodtak mások is a helyiségben?
–
Nem, hadnagy úr.
–
Pokrony, mit keresett maga a komputerek között, miről beszélgettek Csábi Titanillával?
–
Mint említettem, szakmai ügyben kértem a segítségét. Elemzés végett átadtam egy
archaikus nyelvről lefordított szöveget, amit ő betáplált a gépbe. Néhány perc
múlva elkészült az elemzés, amit a kisasszony visszaadott nekem. Ezután
eltávoztam az osztályról.
A
nyomozó lehajtott fejjel, lassan körbe járta a széket. Józsefnek belesajdult a
nyaka, ahogy a szemével követni próbálta.
–
Hm. A műszer szerint igazat mond. Ki tudja?
Dünnyögte
a tiszt, aztán már hangosan Józsefnek szegezte a kérdést:
–
Pokrony úr, milyennek látta Csábi kisasszonyt? Úgy értem, észrevette rajta,
hogy esetleg feldúlt, ideges?
–
Nem – vágta rá csodálkozva Pokrony.
–
Maga szerint vonzó nő volt?
–
Igen, meglehetősen széplány... – derű töltötte el Pokrony lelkét, amikor Titanillára
gondolt; ám hírtelen támadt megérzés fagyot lehelt a szívére.
–
Miért beszél róla múlt időben? Csak nem történt valami baleset?
–
Nos, Csábi Titanilla meghalt. Szexuális bűntény áldozata lett. Az elmúlt nap –
féltizenkettő és tizenkét óra közti időpontban – valaki megerőszakolta a
komputer osztály melletti toalett helyiségben. Csábi kisasszony pszichikai
állapota meglehetősen gyenge volt, korábban több kísérletet tett az
öngyilkosságra; akkor a szégyen és a fájdalom olyan erős felindulást okozott a
lelkében, hogy egyből a nyaki ütőerét vágta el... Mire a Bioellenőr riasztása
nyomán az orvos megérkezett, már halott volt. Életének utolsó neurális
mozzanatait visszatükröző agyimpulzusok, a helyszínelés, valamint a patológiai
vizsgálat felderítette az öngyilkosság előzményét, a kiváltó okot, de az
erőszakot elkövető személyét nem.
–
Borzalmas...– Pokrony kábán tartotta tenyerében a kopasz fejét.
Kemény
azonban kíméletlenül tovább kérdezett:
–
Tehát ön a tizenegy óra után járt a kisasszonynál, megvárta, míg a Központi
Számítógép végez a dolgával, majd elhagyta a komputer osztályt?
–
Igen, hadnagy úr.
–
Ezt a munkatársai megerősítették, legalábbis azt, hogy a tizenegy óra után elhagyta
a munkahelyét... Megkérném valamire, Pokrony úr! A kollégái, hacsak pletyka
útján nem értesültek róla, semmit nem tudnak a Csábi kisasszonnyal történtek
részleteiről: az itt elhangzottakról ne tegyen említést senkinek! Még valami!
Néhány napig tartózkodjon elérhető helyen, hogy pontosan fogalmazzak: ne hagyja
el a város területét. Rendben?
–
Nem szoktam utazgatni, uram.
–
Tudom. Akkor végeztünk, folytassa a munkáját! Viszontlátásra, Pokrony úr.
–
Viszontlátásra...
Mint
egy holdkóros, úgy támolygott vissza a szobájába, lerogyott a székre.
Csüggedten
ült órákon keresztül. Nem mert kimenni; szinte látta, amint Libusov asszony még
az ajtaja irányából is elfordítja a fejét, Ránczos bácsi egy vaskos könyv fölé
hajolva dörmög magában, Zsíros pedig tollat ragad, s a következő szöveget írja
egy cetlire: „Tudd meg: mocskos kéjenc, aljas gyilkos vagy! Többet szóba sem
állok veled!”
(Ezt
a lapocskát az ebéd után visszatérve megtalálta az asztalán, azonnal felismerte
a gyerekes gyöngybetűkről a hájas Szaniszló írását.)
Úgy
látszik, mégis beindult a pletyka gépezet! – vélte. S nem is akárhogyan.
Őt
gyanúsítják! Pokrony idegei nem voltak vasból. Kirúgta maga alól a széket,
fölkapta
az asztalon heverő aktatáskát, lerángatta a fogasról a kabátot, majd a 333-as
számmal ékesített ajtót dühösen becsapva elrohant.
Tiszta
téboly! Hogy vádolhatnak engem? A Bioellenőrzés rögtön kimutatta volna, ha
valami disznóságon töröm a fejem és feltüzelem magam! Igaz, amikor Titanilla
említette a serkentőszert, kissé izgatott lettem, de hát ez nem lehet... Elegem
van ebből a rohadt, kémkedő, embertelen világból!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése