Megjelent a Partium Folyóiratban
„Hallottam
a beszélgetők beszédét, a kezdetről és végről szóló beszédet,
De
én nem beszélek se kezdetről, se végről.”
(Walt
Whitman)
Szeretem
a jó mondatokat.
A
rosszakat is. Bennük van
mindenek
kezdete, vége és
végzetünk
is. Olyanok ők, mint
a
mérgezett folyók. Nem tudhatod,
mikor
és mi került beléjük,
de
a színes szavak tumorai
jóindulatúak,
s a mólóról láthatod,
hogyan
ficánkolnak bennük a halak.
Körhinta
és vattacukorformájúak,
illatuk
van és mézeskalácsházikót
építenek
a csillagok alatt. A gonoszság
azbeszttel
borítja be a Napot, s így szórja
a
mételyt nap nap után. Átlátszóak: a sebész
most
metszi át a fémet, hogy a foszkő minél
messzebbre
hajózzon el, s lám, mellénk
ül
a béke, s hófehér kagylókkal szórja be
a
partot.
*
A
halálról gondolkodni olyan hiábavaló
és
merész is: rémálmokkal tele és megváltó
szeretetben
fürdő másvilági folyó. Hajók kötnek
ki
partjainál, a rakományuk néhány feledésbe
merült
ölelés, csók, virágcsokor, régi séták
emléke
a parti fövenyen, s az a tény, hogy az
elmúlás
születésünkbe kódolt üzenet, s gyermekként
még
poncsóval is vacogós nyári délután, mikor
árnyak
nőnek a házak falán, mert közeleg az este.
Az
eltávozás az álmokkal kezdődik, de a nappal
hatástalanítja
az éjjeli detonációkat, a levegőért
való
hörgéseket, horkantásokat, s azt a pillanatot,
mikor
mozdulni sem vagy képes és szavakat sem
formálnak
ajkaid. Majd a legelső fénycsóva óriási
napelemmé
hajtogatja ki életszárnyaid és napsugarak
győznek
le kalitkákat, hiszen a remény sétapálcája
a
mindenség fonákja, ahol Isten szemében számtalan
Tér
és Idő születik, így hamarosan új hajók kötnek ki
a
fűsátrak mellett a tengerről ideutazó laposkövek fölötti
jövöben.
És hosszúra növesztett haját dagálykor mossa
csillogóra
a móló.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése