Most csak csendben siratlak.
Hazudnék magamnak,
ha azt mondanám, az idő gyógyír lehet.
Engem csak a bolondok értenek.
Várok egy jelet :
valahol mégis létezel.
Talán a felhők fordulásában,
vagy a zene szövetében.
Ott, ahol nincs kézzelfogható bizonyítéka
a lélegzetvételnek.
Ahol a bolygók közötti áramlásban
áttetsző minden árnyék.
Ahová, ha feljutnak az emberi sóhajok,
színes buborékká szelídülve
keringenek az univerzum homlokán,
hogy majd megpihenve az angyalok ruháján,
imádsággá nemesüljenek.
Engem csak azok értenek,
kiknek lelkében megcsontosodott a bánat,
az ízét is érzik… annak a hiánynak,
amit nem pótolhatnak földi Balik és Kréták,
táncoló lepkék, pezsgős vacsorák.
Lassan üszkösödik bennem a hang,
szétfoszlanak a képek.
Küzdök ellene , nem tűnhetnek el végleg.
Várok egy jelet,
valahol mégis létezel.
Talán az esőcseppek erejében,
vagy a kavicsok összekoccanásában.
Már csak csendben siratlak.
Valahol mégis létezel.
Hazudom magamnak.
2015. július. 31.
Lőrincz Mária Magdolna festménye adta az ihletet a vers megírásához
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése