A
lakásban az első útja a beépített szekrényhez vezetett; úgy emlékezett, hogy
aznap a huszadik óra után lesz víz a csapokban, s a pirulákat csak folyadékkal
tudta lenyelni. Előkapta hát az átlátszó zöld elixírt tartalmazó kancsót, s egy
poharat telitöltött a tartalmával.
Méreg
vagy nem méreg, mindegy! Kirobogott a konyhába. Ott a polcról levette a
nyugtatókkal teli dobozt, s a tenyerébe öntötte a fehér tablettákat. Visszabotorkált
a fürdőszobába: a tükörből őrületben égő tekintet meredt rá... Előbb a folyadékból
húzott egy nagy kortyot...
...
Valami iszonyú tört az elméjére! Lába kiperdült alóla, elvágódott a sima járólapon.
A szeme elé kapott, kiejtette a poharat a kezéből, de a műanyag csat- tanására
sem tért észhez. A színek elektromos szikraként cikáztak fájdalmában lehunyt
szemhéja mögött. Hasogatás kúszott végtagjaiba, ám ez közelébe se ért a kínnak,
ami az agyát feszítette, szinte szétrepesztette!
Valami
kegyetlen, ősi dolog ez... – futott át a még éber tudatán –... mégis méreg volt
az a lötty...
Abbamaradt
a gyötrelem, majd – mint amikor a csöndes szobában bekapcsolnak egy rádiót –
dallamosan búgó hang töltötte ki az elméjét...
Köszöntelek,
Testvér! Nem tudhatom, név szerint ki vagy: az biztos, hogy későbbi kor gyermeke.
Ha ismered a Titkos Tudomány történetét, akkor hallhattad a nevem: Albertus
Magnus. Nem hallucinálsz! Az ital, amit az Utasítás szerint készítettél, az
elmédben kioldott egy ősi csomót... Nem sejthetem, hogy a te idődben milyen
fejlett az élettan tudománya? Fölfedeztétek–e már a „hidat”, ami egykor a nagy
és kisagy közt ívelt láthatatlanul, ám az elmúlt év tízezredek alatt – idegen
hatások által – leromboltatott? Csak néha sikerül a tudatnak átjutni a keletkezett
szakadék fölött: most egy ilyen pillanatot élsz át! Ez az új adottságod, mely
többé el nem vehető tőled, képessé tesz az élő és élettelen anyag által
kibocsátott parányi éterikus jelek fölfogására. Agyad érzékeli az elmúlt napok
élettani maradványsugárzását; ezek a jelek az elmédben képekké sűrűsödnek, s ha
időben érkezel, a közelmúlt eseményei úgy peregnek le lelki szemeid előtt, mint
a jelen pillanatai.
Testvér!
Ha értetted az Üzenetet, meglelt képességedet használd jó célra, hogy az váljék
emberi fajunk dicsőségére! Az adás, mely révén a Terra egy bizonyos pontjáról
elmédbe érkeznek a szavaim, most véget ér. Az útbaigazítást megkaptad, élj
sokáig emberséggel, boldogul!
Pokrony
eszelős tekintettel ült a fürdőszoba kövén. Az elméje, mely az előbb még
csordultig volt töltve a Hang által elmondottakkal, üresen kongott. Aztán
nagyot nyögve föltápászkodott. Lomhán magára vette a kabátot, a sálat, a sapkát
és mintha túlvilági erő húzná elindult, le a liften, át az üvegfalú folyosón, az
utcán: a OLSZLYT irányába.
Korán
besötétedett, az utcán egy lélekkel sem találkozott. Ha jár arra valaki, a
városra ereszkedő sűrű szmog úgyis eltakarta volna.
A
Levéltár az esti órában kihalt volt. Zárva találta a hatalmas főkaput. A falból
kiálló fém klaviatúra – normális emberagy számára – titokként őrizte a nyitó számsort.
De Pokronynak elég volt kicsit összpontosítani, máris „látta” a biztonságiak
főnökét, amint jóval a munkakezdés előtt beüti a megfelelő számokat. Ujja
hajszálpontosan követte a több mint fél nappal korábban ott lévő ujj mozdulatait.
A kapu könnyedén csúszott el az útjából. Tudta, senki sincs az épületben, mégis
lábujjhegyen lopakodott fölfelé. A szíve vadul kalimpált, amikor elérte a megfelelő
emeletet. Borzongva dőlt a hideg falnak. Szemét lehunyta, kétségbeesetten
koncentrált...
...S
akkor szép sorban kigyúltak a folyosó lámpái. Összerezzent az elméjébe tóduló
fénytől, ám rögtön megnyugodott, amint „meglátta” magát fölszédelegni, s
belépni a komputer osztály ajtaján. Rövidesen távozott onnan. Pár perc múlva kivágódott
az osztály ajtaja, Csábi Titanilla sietett utána, hanyagul begombolt köpenye
alól elővillant a formás combja, kezében nagy sárga papírlapot lobogtatott.
Talán kiáltott is valamit, aztán megtorpant. A lépcső felől egy kövér alak
tűnt
fel. Bár a lány arcára kiült a csalódottság, odalépett hozzá, s átadta neki a lapot.
De a férfi ennyivel nem érte be, hosszan magyarázott – majd, látva a lányon az
elutasítást, és a távozás szándékát – váratlanul megragadta a csuklóját!
Titanilla
ellenkezett, s mintha sikoltott volna! A fickó befogta a száját, s a közeli toalett
helyiségbe rángatta...
Abroncsként
szorította az összpontosítás Pokrony József fejét, minden erejét fölemésztette;
elgyengülve csúszott le a folyosó padlózatára.
...Kisvártatva
a férfi kilépett a helyiségből és becsukta maga után az ajtót. A lépcső előtt
betűrte ingjét a nadrágba, s még egyszer körülnézett. A folyosó, szerencséjére,
néptelen volt. Egy villanásnyi időre „találkozott” Pokrony és a férfi
tekintete, aztán az illető vigyorogva lesétált.
József
még mindig térdelt, nyújtóznia kellett, hogy elérje az ajtó kilincsét.
Nem
akart benézni, ám nem lehetett kikerülni a kiáramló gyenge sugárzást.
A
lány ott feküdt a kövezeten: gyűrött köpenye kigombolva, bugyiját letépte róla
az a szadista alak, a haja csapzottan terült szét. A szeme azt a másodpercet
–
a téboly pillanatát – rögzítette, amikor meggyalázott gazdája örökre felhagyott
a világ gonoszságának tűrésével!
Pokrony
nem emlékezett rá, mikor ért haza. Megtermett, fehér köpenyes férfiak várták a
lakásában és még valaki... Az agyába ültetett chip idejekorán jelezte a
különösen felindult lelkiállapotát, de őrei megvárták, amíg a Levéltárból hazatántorog.
Az okára rövidesen választ kapott: az orvos mögül Kemény hadnagy lépett elő.
Indulattól összeszorított ajakkal szűrte a szavakat:
–
Unalmas klisé, hogy a tettes mindig visszatér a bűntény elkövetésének helyszínére.
Kételkedtem az ügyességében Pokrony; figyeltük minden lépését, ám azt mégse
hittem, hogy ilyen elemi hibát követ el. De ezzel a dilizéssel a végén sikerült
kihúzni a nyakát a hurokból. Mint elmebeteget, át kell engednem az Egészségügyi
Szolgálatnak. Azért higgyen nekem: a maga helyében inkább a gyors és biztos villamosszéket
választottam volna, mint a kérlelhetetlen agyturkászokat!
A
hadnagy arca szinte hozzáért az övéhez, de József rá sem hederített a másikból
sugárzó gyűlöletre. Azt is némán tűrte, hogy ráerőszakolják a kényszerzubbonyt.
Lehunyt szemmel próbált ismét, utoljára koncentrálni...
Két
arc jelent meg előtte... Csábi Titanilla fájdalmas, halottá merevedett vonásai
és Zsíros Szaniszló kéjtől fénylő, sátáni ábrázata!
Szombathely,
1988-2015.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése