A macskakölyök a nyirkos lépcsőházban
Nem várt több meleget, fázósan vacogott,
Reményét vesztve, már meg sem kísérelte
Elkapni árny játékát – morc és elhagyott.
De hirtelen égetően forró kezek
Melengetik, ölelik és kicsiny szíve
Majd kiugrik az örömtől – az életnek
E gyengéd morzsájától – mi utolérte.
Elé rohant… de a hiú reményt keltő
Simogató ember eltűnt, egyszerűen
Nem értette – a szeretetet nem illő
Fukarul és morzsaként osztogatni.
Miért mesélem ezt neked? A verseket,
Mint ékszereket, lakat alatt őriztem,
Már nem reméltem és meg sem kíséreltem
Vágyni és szeretni, de te becézgető
Szavakkal hívtál és didergő szívem
Felmelegítetted forró leheleteddel,
Aztán magamra hagytál és továbbálltál,
Sem megérteni, sem vállalni – nem tudtál.
Menj, igazad van! Változtatnunk már nehéz,
De tudd, hogy lehetett volna másként…
Végül is, én megkísérlem, hogy ne legyek
Egy elhagyott, tört életű macskakölyök.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése