Mezítláb a forró homokon ( régi történetek a gyermekkoromból )

Az elhagyott tanyák

Amikor elhagytuk a gyermekkort, és már tizenhat éves lettem, nem jártunk a tanyára többé nyaranta. Magunk ifjúi világával voltunk elfoglalva, már nem nyújtott a tanyasi élet annyi izgalmat és érdekességet, mint hajdanában. Utoljára a csengelei tanyán már felnőttként az első férjemmel és a négyéves kislányommal jártam. Semmi nem változott minden úgy maradt, ahogy elhagytam egy augusztusi hajnalon. Csak nagyapámék öregedtek meg, de még mindig dolgoztak, igaz a földeket csak részben tudták megművelni, és az állatoknak is híja volt. A tehén helyett, birkák sokasodtak, könnyebb volt a munka körülöttük, a lóistálló üresen tátongott. A baromfiudvar azonban nem változott, ám a disznók létszáma megcsappant, csupán néhány süldő röfögött az ólban. A szőlőt továbbra is töretlen szorgalommal művelték, mert a tiltott hely, a borospince, öreg hordói finom könnyű homoki bort őriztek. Felnőtt fejjel mentem le először ide.

Nagyapám töpörödött kis öregember lett idősen, de még így is fürge járású maradt, az öcsém esküvőjén még megtáncoltatott. Hosszú életet élt tevékenyen, nyolcvannegyedik. évében ment el örökre. Nagyanyám még jó erőben tartotta magát, de a lábai most is fájtak, és fájósak is maradtak egész életében, ahogy öregedett egyre totyogósabban járt, és egyre sírósabb lett. Utoljára akkor találkoztunk, amikor már a faluban lakott egymagában. A második férjemmel látogattuk meg és a fiam már hét éves volt, én pedig már negyvenegy , pont annyi, mint ő amikor a nagyapámhoz hozzáment. Ezen a találkozáson csak sírt az örömtől, igaz én is. A homok maradt csak a régi, nyáron kibírhatatlanul forró, melyen mindig szaladtunk, hogy meg ne égesse a talpunkat. A kert tele volt gyümölcsfával, gyönyörű sárguló őszibarackok mosolyogtak ránk, a barackok a fejünket érték, csak ki kellett nyújtani a kezünket az aranyló gyümölcsért. Hogy mekkora a különbség a kényszerérett és a fán beérő őszibarack íze között, az tudja csak, aki már megkóstolta.

A hetvenes évek végén adták el a tanyát egy fiatal házaspárnak. Ők maguk beköltöztek Pusztaszerre, de itt sem volt kicsi a porta, mert a hétszáz négyszögöles telkeknek volt itt divatja, aminek a megművelése, két öregnek, bizony egész napi munkával járt. Közel kerültek nagyanyám lányához Icanénémhez, aki becsülettel segítette és gondozta őket halálukig.
A faluban lakott akkorra már Verkanéném is, aki nyolcvankét évesen hagyta el a tanyát, de oda még ekkor is visszajárt ezt azt termelni, mert eladni már nem tudta, mert nem volt rá kereslet, de lehet, hogy nem is nagyon akarta. Ez a tanya volt a múltja, az egész élete, boldog ifjúsága, itt nevelte fel a fiait, itt temette el az urát, ő már örökre oda tartozott a megrogyott öreg tanyához, az új falusi ház csak éjszakai menedék lett. Hajnalban indult az öreg portára, biciklit tolva, dolgozgatott és úgy dél fele tolta haza a biciklit megrakva terménnyel. Mikor odaért a húga házához Matildkanénémhez, megállt a biciklit letámasztotta és bement megpihenni a hűvösbe. Egykoron oly gömbölyű asszonyból, madárcsontú kicsi öregasszony lett, de a szeme most is folyton nevetett, és kiragyogott belőle a jóság. Egyetlen tárgy emlékeztet rá, egy hatalmas törött, összedrótozott lakodalmi húsos tál, ami évek óta virágtartóként szolgál nálam.

Matildkanéném is egyedül élt már a faluban, ők költöztek legelsőnek be a tanyáról, mert varrónő lévén sokan jártak hozzá, azonkívül a divatjamúlt dunyhákból pehelypaplanokat varrt. Erre nagy volt a kereslet, messzi vidékről is felkeresték miatta. Ha lakodalom volt a környéken égetett cukorból készített figurákat, tyúkot, kakast kosarat kisbabával, virágcsokrot, erre is sok megrendelést kapott. Nem unatkozott, a kert is nagy volt, fűszerpaprikát termelt, halottak napjára krizantémot, és még ott volt a szőlő is, amit maga művelt, permetezett egészen a haláláig, mert férfi segítséget nem talált a faluban, hisz ráérő férfi kevés akadt, aki pedig ráért az a kocsma kövét koptatta, és a nagynéném szerint az ilyennek a munkája sem volt alapos.

A Jéga tanya is elárvult, lakói megöregedtek és elhaltak. A tanyák zöme összerogyott, csak a jegenyefák jelezték, hogy ott valaha dolgos élet zajlott Esztinéném is beköltözött a faluba, élete utolsó éveiben Lucanéném segítette. A leghosszabb életű a kilenc gyerek közül ő lett, a beteges kacskalábú lány.

Mai tanyákon, a megmaradtakon, nagyüzemi állattartás folyik, vagy látványosságnak a falusi turizmus számára maradnak fenn, megmutatni a tanyasi életet, a mangalicamalacot, a bivalyt, a gyöngyösöket és a mára kuriózummá lett egyéb dolgot. Azokat öregeket, akik valamely okból nem tudták , vagy nem is akarták elhagyni a tanyákat, manapság idősgondozók keresik fel, viszik hozzák nekik a leveleiket, nyugdíjukat, ebédjüket és egy kicsit elbeszélgetnek velük. Öreg fát nincs értelme átültetni, belepusztul.
Számomra ezek a nyarak a boldog vidám és gondtalan ifjúság évei voltak, és az egész életemre kihatottak.