Jéga Szabó Ibolya: Valóság és képzelet

Képzelőerő híján, az emberből sok minden lehet, de alkotó művész, vagy netán író, semmiképpen sem. Ez alapkövetelmény, természetesen még sok minden más is szükségeltetik az írás művészetéhez, például az élettapasztalat is, de olvastam már fiatal írók kitűnő műveit, akiknél a korukból adódóan, még nem lehetett mögöttük nagy tapasztalat az életről, az írásaik mégis lebilincseltek. Az írók sikerét az adja, hogy a képzeletük által megteremtett világot, eseményt újra teremtik, a saját gondolati világuk szerint. Minél nagyobb az élettapasztalat, annál sikeresebb lesz a képzeleti világ bemutatása. Az írásaim többsége életrajzi novella, visszaemlékezések a boldog, néha boldogtalan gyermek, és ifjú korra, megjelenítve a múlt század ötvenes, hatvanas éveit. Tizenhárom részes, Mezítláb a forró homokon, életrajzi elbeszéléssel indult, amit az unokáim számára írtam le, hogy megismerhessék, nagyszüleik, ükapjuk, ükanyjuk életét. Ezeknél az írásoknál a fantázia, kissé háttérbe szorult.
Több sci-fi jellegű novellát is írtam, sőt több részes sci-fi elbeszéléseket is, ilyenek a tizenegy részes Próba, melynek története a Földön kívül zajlik, vagy a hat részes Visszatérők, melyben már az emberiség menekülése utáni visszatérés történetét eleveníti meg, a regenerálódott Földön. A Hőség, Pusztulás, Remény, és a Háború Idején sci-fi elbeszélések, száz-száz év különbséggel jósolják meg az emberiség sorsát. Ezekhez az írásaimhoz nagy szükség volt a fantáziámra, megérzéseimre, de élettapasztalat is kellett megírásukhoz.  Az ilyen jellegű írásokban sem írok olyan világról, ami merőben különbözik a maitól, hiszen csak „hozott anyagból” dolgozhat az ember, de a jövőben történő, extrém környezetben felmerülő problémák megoldásait fejtegetem. Vizuális típus lévén, az írásaimat úgy írom le, hogy az olvasója, ugyanazt lássa olvasásakor, amit én az íráskor. Ez minden írásomra jellemző, továbbá az is, hogy minden írásomnak van valamennyi valóságalapja.
Vannak novelláim, melyek teljes egészében fikciók, ezek megírása előtt, valami mindig megragadta a figyelmemet, olyasmi, ami megihletett, és „klaviatúrát ragadtam”. Például a Csend novellámat, Mohos Zsófia fotósorozata ihlette, mely egy elnéptelenedett falut mutatott be. A Holikká démon ünnepén novellát egy cikk ihlette, ahol a riporter képekkel mutatta be a világ nagyvárosainak szeméttelepein guberáló gyerekeket. Ezekhez a történetekhez kellett a fantázia, de az ismereteim nélkül, nagyon szegényesre sikeredett volna az írás.
Több írásom van, amelyeknek a szereplői valóságosak, sőt bizonyos események is azok benne, de maga történet mégis fikció, ilyenek például az Isten nem ver bottal, a Templom ajtóban, az Iduska levele, vagy A kertek alján suhan a tavasz.
Természetesen vannak vidám jellegű szatíráim is, például az Élet a feleség eltűnése után. Teljes mértékben fikció, de valós élettapasztalat, emberismeret híján ezt sem írhattam volna meg.
Számomra a sci-fi és fantasy jellegű írások nagy lehetőségeket magában hordozó, értékes alkotások, de nehéz műfaj az íróik számára. Többnyire a fiatalabb írók műfaji sajátjai ezek. Sok ember kedveli őket, én is, de ezekhez sokkal nagyobb fantáziáló képességre van szükség, mint nekem van, én szeretek a realitás talaján maradni a történeteimben, talán a korom miatt is.
Biztos vagyok abban, hogy produktív, vagy reproduktív képzelet szülte is az alkotásainkat, nem elhanyagolható a valóságos élmény, a személyes tapasztalat, mint inspiráció forrás. Valóban írhat valaki jó történetet is, csak a fantáziájára hagyatkozva, de szükségeltetik hozzá valamennyi élettapasztalat is.
Az író nem tesz mást, csak az általunk ismert világot egy új köntösbe öltözteti át.